Emlékezünk még a kilencvenes évek elejére és közepére, amikor az akkori politikum meghirdette a társadalmi, szolidaritási és egyéb eszközökből épült lakásoknak a lakók által történő megvásárlásának lehetőségét. Volt, aki azonnal „ráharapott” és – tekintettel a vágtázó inflációra – néhány ezer márkáért birtokába került a családi otthon.
Később ugyanezek az öklüket harapdálták dühükben, mivel, a későbbi lakásárakhoz viszonyítva, agyonfizették a lakást. Tizenhét évvel ezelőtt ugyanis (egy zentai példa alapján állítható, hogy) egy egyszobás lakás ára ugyanis „elérte” a 96 pfenniget. De hát akkor kellett a miloševići rendszernek a pénz arra a háborúra, amelyben Szerbia nem vett részt, valamint a ciprusi bankokba magánszámlákra való menekítésre.
A nyolc évvel ezelőtti politikai félfordulat szereplői, amint hatalomra jutottak, az akkori, frissen megválasztott államelnökkel az élen, nem győzték szajkózni, hogy soha többet nem fordulhat elő az állam ily módon való kirablása.
Aztán ugyanez az államelnök, nevezetesen Vojislav Koštunica került a kormány élére, s minden módon igyekezett ott is maradni, ami jó ideig sikerült neki és pártjának, a ma már a „futottak még” politikai szervezetek közé tartozó Szerbiai Demokrata Pártnak.
Hogy milyen áron, csak nemrégen derült ki. A legnagyobb példányszámú belgrádi napilap ugyanis kiderítette, hogy regnálása idején a Koštunica-kormány igen nagylelkű volt, amikor engedélyezni kellett az állami tulajdonban levő lakások erősen nyomott áron való eladását. Több mint kétszáz lakás került így értékesítésre, s ennek nagyjából egyötöde Belgrádban. Az 50–100 négyzetméteres, tehát 2–4 szobás lakásokért 1–4 millió dinárt, vagy a jelenlegi árfolyam szerint alig több mint tíz-, illetve negyvenezer eurót fizettek a vevők. Már akik azonnal leszurkolták a vételárat. Mert arra is volt lehetőség, hogy húsz éven keresztül törlesszék. A lap információi szerint azonban az adásvételi szerződésben nem tüntették fel, hogy milyen kamatláb mellett. Sőt a dokumentum azt sem tartalmazza, hogy az illető vevő milyen tisztségen, munkahelyen volt.
Némi utánajárás azonban kiderítette, hogy – legalábbis a fővárosban – túlnyomó többségben a Szerbiai Demokrata Párthoz igen, vagy több mint közelálló, a második, harmadik garnitúrához tartozó politikusok kapták meg igen olcsón a lakásokat. Sőt egyesek még most is miniszterhelyettesi, államtitkári poszton vannak.
Külön kérdés lehetne, hogy egy eléggé semmivé vált és ellenzékbe szorult párt káderei mit keresnek az egyes minisztériumi fotelokban.
Ismerve a szerbiai gyakorlatot, aki egyszer birtokon belül került, attól még nem követelték vissza sem a lakást, sem pedig az árkülönbözetet. Ez esetben, legalább is a hatályos törvények alapján, nem is lehetne, hiszen annak idején a lakások értékét az adóhivatal állapította meg, s az árat a vevők ki is fizették. Csupán az a kérdés, hogy kik azok, akik Belgrád jobb részein, mint például Palilula, vagy Újbelgrád, (mert a hírhedt Konjarnikon egy ilyen lakás sem kelt el) levő családi otthonokra majdhogynem putri-árat szabtak meg.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy a vidéki városokban kevésbé volt jellemző a SZDP-közeliek által történő lakásfelvásárlás. Ott az emberek jobban ismerik egymást és sokan tudják a másikról, hogy kicsoda, micsoda, hol dolgozik, melyik párt tagja, stb...
A kétszáztizennyolc lakás elkótyavetyélése után azt sem jelent semmit, amit az Állami Revizori Intézet igazgatója nyilatkozott, miszerint hamarosan felülvizsgálják, hogy milyen feltételek mellett lehet megszerezni állami tulajdonban levő ingatlant.
Persze, ha egy ilyen vizsgálatot visszamenőleges hatállyal kiterjesztenének nem csak a szóban forgó lakások, hanem az egész privatizációs folyamat tárgyira, akkor talán lenne valami értelme. Így azonban a legalista Koštunicának és csapatának eljárása legális, s csupán „erkölcsileg aggályos”. De hát az első szó értelme errefelé régen elvesztette valós jelentését.
Pedig az igazság akkor teljesedhetne be, ha valóra válna a népi mondás:
Ebül szerzett jószág ebül vész el.
