Joggal merülhet fel sokunkban a kérdés, vajon az eurovíziós dalverseny különböző szintű megmérettetései során hasonló hatásmechanizmus alapján működik-e a nézői voksolás rendszere, mint a televíziós tehetségkutató versenyek esetében. Erre a kérdésre azonban nem könnyű objektív választ adni. Ennek hiányában talán az is elegendő, ha a puszta tényekre szorítkozunk. A hétvégén ugyanis kiderült, kik képviselhetik a magyarországi és kik a szerbiai színeket az idei dalversenyen. Az eredmények mindkét esetben megosztják a közvéleményt, egyesek támadják a győzteseket, mások védelmükbe veszik őket. A véleménynyilvánításokat mindkét oldalon sokkal inkább az indulatok kifejezése jellemzi, mintsem az érvek felsorakoztatása. Mindez persze korántsem tekinthető újszerű jelenségnek. Sőt, azt is mondhatnánk, megszokhattuk már.
A zenei tehetségkutató műsorok kapcsán ugyanis elmondható, mindannyiszor, amikor már azt gondolhatnánk, csömörünk van tőlük, történik valami, ami újra felkelti az érdeklődésünket. Tehát működnek. Képesek arra, hogy hatást gyakoroljanak ránk. Ráadásul sokszor hajlandóak vagyunk pénzt is költeni miattuk, pedig mindannyiunk esetében ezernyi fontosabb helyre is kerülhetne az ilyen célra fordított összeg. Ennek ellenére nyakló nélkül küldözzük az emelt díjas SMS-eket kedvenceinkre, aztán meg vérmérsékletünktől függően dünnyögve vagy dühöngve konstatáljuk, hogy mint már oly’ sokszor, újra feleslegesen áldoztunk rájuk. Szidjuk a zsűrit, szidjuk a szavazókat. Összeesküvés-elméleteket gyártunk, mert nem értjük, miért diadalmaskodik általában az elesettebb a felkészültebbel szemben. A média azonban éppen erre épít: a propaganda legalapvetőbb eszközeinek alkalmazásával próbál együttérzést vagy szánakozást kiváltani a nézőkből, közben észrevétlenül arra sarkallva őket, hogy ne legyenek restek maguk is áldozatot hozni azért, hogy – a népmesék fordulataival élve – a szegény legény vagy a legkisebb királylány megvalósíthassa álmait, kitörhessen a szegénységből vagy a hétköznapok szürke valóságából. Mi pedig szeretünk hinni a mesékben, mert ezáltal olyan pozitív töltetű élményekkel gazdagodunk, amelyek által megkísérelhetünk felülemelkedni a mindennapok korántsem annyira rózsaszín és problémamentes világán.
Pedig amikor számunkra igazságtalannak tűnő döntés születik, annyiszor, de annyiszor megfogadjuk, hogy soha többé nem nézünk egyetlen adást sem, sőt, vannak, akik mindezt világgá is kürtölik, ám az efféle fogadalmak általában nem tartanak túl sokáig. Marad a megszokás, amelynek rabjaivá válunk, marad a könnyed szórakozás, amely nem igényel különösebb anyagi és energiabeli befektetést, de ezzel együtt marad a bosszankodás is, mások okolása a történések számunkra kedvezőtlennek tűnő alakulása miatt.
Örök kérdés persze, hogy a televíziós tehetségkutató műsorok valóban tehetségeket keresnek-e, vagy inkább könnyen eladható árucikkeket. Bár tény, hogy vannak kivételek, be kell látnunk, az esetek túlnyomó többségében az utóbbi eset áll fenn. Ezért is kerülünk szembe olyan gyakran azzal a jelenséggel, hogy a tehetségkutatókban feltűnt személyek az idő múlásával fokozatosan feledésbe merülnek. A média gépezete felkapja őket, aztán ha már kifacsarta, ugyanazzal a lendülettel el is dobja. Ezt persze nem könnyű feldolgozni. Vannak, akik időről időre különféle botrányokkal vagy semmitmondó történetekkel próbálnak a köztudatban maradni, de ez jobbára izzadtságszagú és unszimpatikus. Hogy kifizetődő-e, azt nehéz megállapítani. Mindenesetre el kell ismerni – gyenge szójátékkal élve –, Tiszát lehetne rekeszteni a tiszavirág életű tehetségkutató-sztárokkal. Akadnak azonban olyanok is, akik megmaradnak a pályán. Vélhetően azért, mert rendelkeznek azokkal a kvalitásokkal, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy a különféle sikergyárak sztárcsináló gépezetei nélkül is megvalósítsák önmagukat, igaz, talán jóval nehezebben, sokkal lassabban, rögösebb utat bejárva. Ahogyan közhelyesen szólva mondani szokás, a tehetség előbb-utóbb utat tör magának. Nem mindegy persze, milyen módon és milyen áron.
A siker, a csillogás önmagában is rendkívül vonzó a fiatalok számára, annak lehetősége pedig, hogy ha mindezt egyik pillanatról a másikra érheti el az ember, a különféle szamárlétrák megjárása, valamint a sokszor éveken át tartó felkészülési folyamatok végigküzdése nélkül, valószínűleg még inkább azzá teszi. Különösen az olyan társadalmakban, ahol a perspektívák finoman fogalmazva sem túlzottak sokrétűek. Talán ezért is jelentkeznek ezrek a televíziós tehetségkutatókra, köztük olyanok is, akiket a kvalitásaik nem igazán jogosítanak fel rá. A nevetség tárgyává váló és pellengérre állított egyének azonban szintén fontos elemeit képezik ezeknek a műsoroknak. Nem elsősorban azért, mert a kulisszák mögötti reakciók megfigyelésével érdekes pszichológiai jelenségekre figyelhetünk fel, hanem sokkal inkább azért, mert könnyen gúnyt lehet űzni belőlük, ráadásul szinte teljesen legálisan, mindenféle lelkiismeret-furdalástól mentesen, mondván, maguk vállalták a szereplést, vállalniuk kell annak következményeit is.
A tehetségkutató műsorok szereplőinek percember mivoltára vonatkozó sztereotípiák megdöntését azonban éppen a szabályt erősítő kivételek jelentik. Az egyik leghatározottabb ezek közül annak az énekesnőnek a sikertörténete, aki tehetségkutató-győztesként magyarországi részről az elmúlt évek messzemenően legnagyobb sikerét érte el az eurovíziós dalversenyen. Azt persze nagyon nehéz előre eldönteni, kiből lehet szabályt erősítő kivétel és kiből nem, hiszen ahogyan más területeken, a kínálat és a kereslet a szórakoztatóiparban is egymást generáló tényezők. A feltörekvők helyet kísérelnek meg kiharcolni maguknak a zenei piacon, a befutottak pedig a kivívott helyüket és az azzal járó presztízsüket próbálják megóvni, ki ilyen, ki olyan módon. Mindez értelemszerűen ellentéteteket szül és élez ki. Mind maguk az előadók, mind a rajongóik vagy a szimpatizánsaik körében. Az azonban, hogy a több szinten megjelenő, párhuzamos ellentétek közepette az idő kit igazol majd, csak idővel, hónapok vagy évek múltán derülhet ki végérvényesen.
