Forog a káderkerék. Az elmúlt napokban találgatások keltek szárnyra azzal kapcsolatban, hogy Maja Gojković ügyvédnő és politikus válthatja fel Bratislav Petkovićot a művelődési miniszteri székben. Mi köze a politikus asszonynak a kultúrához? – teszik fel indulatosan a kérdést azok, akik úgy gondolják, az legyen kultuszminiszter, aki valami jelentőset alkotott az irodalom, színház- vagy filmművészet terén.
Persze, a jelenlegi miniszter is pártalapon került erre a posztra és sokan a szemére vetik, hogy sokkal ismertebb cukrászdatulajdonosként és a régi autók iránti szenvedélye miatt, mint rendezőként és drámaíróként. Az aktuális miniszter – ha leváltják hamarosan, ha nem – a közvélemény számára sokáig emlékezetes marad, nem azért, mert minisztériuma az ingatlanadó járulékaként fizettette volna meg a tévé-előfizetési díjat, hanem sokkal inkább amiatt, mert az ő miniszteri megbízatása idején 2013-ra mindössze 6 milliárd dinárt irányoztak elő a kultúrára, ami a költségvetés 0,62 százaléka (csak összehasonlítás gyanánt: Montenegróban 2,4 százalékot különítettek el e célra). Soha még Szerbiában ilyen kevés pénzt nem szántak a művészetre, a kulturális intézmények fenntartására, ez a mélypont, a kultúra arculcsapása. Régi igazság az, hogy pénz arra van, amire van politikai akarat. Tehát, amire a politika akar pénzt adni. S ha a politika úgy dönt, hogy a kultúra felesleges pénzpocsékolás, luxus, ezért megvonja, azzal súlyos kárt okoz, amelynek következményeit a jövő generációk is megérzik.
A szerbiai kulturális életet pártalapon egy maroknyi személy irányítja, ha a névsort nézzük, nemigen találunk közöttük olyan első vonalbeli művészt, aki egy művészeti ágban országos vagy nemzetközi hírnévre tett szert. A kulturális intézmények legtöbbjének az élén az elmúlt időszakban kicserélődtek a vezetők, az új hatalom – egy-két kivételtől eltekintve – a saját embereit helyezte el ezekben az irányítói pozíciókban. Élénken él az emlékezetünkben, hogy az ősszel a Big Brother és a Farm című valóságshow-k műsorvezetőjét, Dragan Marinković Maca színművészt nevezték ki az újvidéki Ifjúsági Színház megbízott igazgatójának, ám amikor ez óriási felháborodást váltott ki, Maca megsértődött és nem fogadta el az igazgatói bársonyszéket. Élénken emlékszünk még arra is, hogy Laslo Blaškovićnak, az Újvidéki Kultúrközpont igazgatójának legnagyobb bűne az volt, hogy latin betűkkel szerepel a gyönyörűen felújított épület homlokzatán az intézmény neve (persze, más vétkeket is előkapartak, de ezek is nevetséges apróságok voltak).
Amit mind hangosabban és elkeseredettebben vetnek a jelenlegi hatalom, a szerb kultúrpolitika irányítói szemére tekintélyes, külföldön is elismert szerb művészek, az az, hogy az olcsó, hazafias giccs uralkodik el. A szerb kultúrpolitikát pártalapon kreálók nem titkolják, hogy nem a művészi érték a fő szempont, sokkal inkább a hazafias témák azok, amelyek támogatottságot élveznek, s mint Goran Marković rendező nemrégiben megjegyezte, a szerb kultúrpolitika új ideológusai igen határozottan a művészek tudtára adják, hogy „a művészetben a prostituáltaknak és gengsztereknek nem lesz többé helye, a jövőben sokkal inkább szép és becsületes embereket kell felvonultatni a színpadon, filmvásznon, irodalomban”.
Mi, akik valamely nemzeti kisebbséghez tartozunk, a szerb kultúrpolitikában kétszeresen vesztesek vagyunk: állami díjban szinte soha nem részesülnek a mi művészeink, ha pedig finanszírozásról van szó, gyakran az a válasz érkezik a fővárosból, hogy ott a tartomány, ott az anyaországuk, kérjenek onnan támogatást.
S miközben Szerbiában mindinkább a nemzeti, a hazafias felülkerekedik a művészi színvonalon, leépül például az egykoron európai, sőt világszínvonalon is számon tartott szerb filmgyártás.
A filmgyártás úgy látszik, a régió más részeinek is fájó pontja, hisz Magyarországon is a 44. Filmszemle új filmek hiányában elmaradt az idén.
A magyar kultúrában is a kétpólusosság jellemző, a filmgyártásban, a színházi életben, az irodalomban egyaránt. Gondoljunk arra, mennyire különbözik Tarr Béla és Andrew G. Vajna filmről alkotott felfogása, vagy Alföldi Róbert és Vidnyánszki Attila színházról vallott hitvallása, milyen indulatokat váltanak ki az odaítélt művészeti díjak, és sorolhatnánk vég nélkül az ellentéteket, az egymásnak feszüléseket. Eközben az átlag magyar elsősorban annak a kultúrának a fogyasztója, amelyet a tévé kínál. A televízióban pedig legyen szó köztévéről vagy kereskedelmi csatornáról, főműsoridőben nemigen látunk beszélgetést kortárs íróval, költővel. S ha a legnézettebb műsoridőben mégis irodalmár a vendég, általában akkor sem a vers születéséről, hanem gyermeke születéséről, főzőtudományáról faggatják, vagy politikai, közéleti kérdésekről folyó beszélgetésben vesz részt. Csakis éjfél körül és éjfél után láthatunk művészfilmet is, igényes irodalmi összeállítást, színvonalas dzsesszt, klasszikus zenét.
Olyan világban élünk, amikor mindinkább igyekeznek – különösen a televíziókra jellemző ez – kiszolgálni a közízlést. Minden áron. Ezzel az a baj, hogy elkezdték félteni a nézőt, nehogy gondolkodnia kelljen. Jancsó Miklós világhírű rendező amikor tizenéve a palicsi filmfesztiválon járt, ezzel kapcsolatban lapunknak azt nyilatkozta, hogy a televíziók nem a közízlést szolgálják ki, hanem arra nevelik a közönséget, hogy ne gondolkodjon. Ezt a látott, tapasztalt színvonalat nyújtják neki, mondván, ez az, amit a néző igényel. Könnyebb valamit csak úgy „odakenni”, mert sokkal nehezebb végiggondolni, hogy mi az, ami szórakoztató is és valóban színvonalas is.
Megszívlelendő meglátás a 90 év feletti, fiatalos gondolkodású rendezőtől. Ahhoz, hogy ne csak a tévé képernyőjén, hanem a színpadon, filmvásznon vagy az irodalomban is a színvonal, a minőség legyen az egyetlen mérce, ahhoz az kell, hogy a kultúra kapja meg azt az anyagi és erkölcsi támogatást, ami megilleti. Sokféle nézőpontú ember vegyen részt a kultúra irányításában, a kultúrpolitika meghatározásában, s amikor forog a káderkerék, csakis az eddigi művészi munkásságuk, az ötleteik számítsanak, ne a pártbeli, világnézeti hovatartozásuk.
