– Maga füstösképű? – kérdezte szigorúan a takarítónői állásra jelentkező nőt a telefonvonal túlsó végén az egyik cég vezetője. – Igen – ismerte be a fiatal nő, akit meghökkentett és sértett a nyers, durva kérdés.
– Akkor számításba sem jöhet – jelentette ki határozottan a nagyfőnök és dühösen lecsapta a telefonkagylót. A roma nemzetiségű nőnek alkalma sem volt elmondani, hogy középiskolai végzettséggel rendelkezik és nagyon szorgalmasan, becsületesen dolgozna, mert minden vágya, hogy végre munkába állhasson, bizonyíthasson. Az egyik roma szervezethez fordult, amely feljelentést tett az említett cég ellen, amelynek vezetője egy kis rasszizmusért bizony nem jár a szomszédba.
A fenti párbeszéd jutott eszembe, miközben Nevena Petrušić esélyegyenlőségi biztosnak a múlt évre vonatkozó munkajelentését böngészem, amelyet a szerbiai parlament emberi jogi és kisebbségügyi bizottsága tagjai előtt ismertetett kedden.
Felmérések igazolják, hogy Szerbiában a homoszexuálisokat, a HIV-fertőzötteket, a romákat, a horvátokat, az albánokat, a bosnyákokat szeretik a legkevésbé. A rokkantak és az idősek is lépten-nyomon hátrányos megkülönböztetéssel, kirekesztéssel, megalázással találják szemben magukat.
Szerbiában és a környező országokban manapság a 40 éven felüliek idősnek számítanak. Ha tönkremegy a vállalat, ahol eddig dolgoztak, technológiai feleslegként az utcára kerülnek, nemigen számíthatnak arra, hogy találnak új munkahelyet. Pedig a legjobb esetben is még legalább 20 évig kellene dolgozniuk, hogy nyugdíjjogosultak legyenek. Ám a legtöbb cég csak fiatalabbakat hajlandó alkalmazni. Az egyik kedvenc példám annak a szabadkai vállalatnak a néhány évvel ezelőtt az egyik helyi televízióban közzétett hirdetése, amelyben maximum harmincéves hölgyet kerestek munkatársnak, több éves szakmai tapasztalattal, legalább két világnyelv ismeretével. Petrušić asszonyék olyan gazdasági társulás ellen indítottak eljárást, amely ügyviteli titkári munkakörbe kizárólag 25 és 35 év közötti „kellemes kinézetű” hölgyet keresett. Ugyanígy eljárás indult egy olyan szerbiai pizzéria-lánc ellen is, amely kizárólag nőket alkalmazott. Nem csoda, hogy az esélyegyenlőségi biztoshoz beérkezett panaszok jelentős része a foglalkoztatás terén tapasztalt diszkriminációra vonatkozik. Olyan országban, amelyben a legnehezebb álláshoz jutni, amelyben naponta több tucatnyi ember veszíti el a munkahelyét, természetes, hogy az esélyegyenlőségi biztoshoz fordulók nagy százalékarányban a munkakeresés során őket ért hátrányos megkülönböztetést panaszolják el.
Diszkriminációban nincs hiány a mindennapokban. Szinte elképesztő, hogy van olyan vendéglő, ahol rokkant gyerekek egy csoportját nem voltak hajlandóak kiszolgálni. Nem csoda, hogy Petrušić asszony elé került az ügy.
Az esélyegyenlőségi biztos egy CESID-felmérést is idézett a parlamenti bizottság ülésén, amely jócskán ijesztő képet fest a mai Szerbiáról: a megkérdezettek fele nem hajlamos a diszkriminációra, ám nem is ítéli el a hátrányos megkülönböztetést. A megkérdezetteknek mindössze az egyharmada ítéli el az olyan bánásmódot, kijelentést, amely egy egyén vagy csoport esélyegyenlőségére károsan hat. Rémisztő, hogy a felmérésben részt vevők 18 százaléka kifejezetten hajlamos a diszkriminációra, és a megkérdezettek egyötöde nincs tisztában azzal, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilos. Magyarán, minden ötödik személy, aki szembe jön velünk az utcán, tele van előítéletekkel, hajlamos a kirekesztésre, a másik megalázására. És ugyanennyien nem is tudnak róla, hogy a diszkriminatív magatartást a törvény tiltja. Persze, ez utóbbira azért van magyarázat, ugyanis az esélyegyenlőségi biztos adatai szerint a hivatalához fordulók 44 százaléka az állami szervek részéről ért diszkriminációra panaszkodott. Tehát állambácsinak is vaj van a fején.
