Ismeretségi körömben alig van olyan család, amelynek egy vagy több tagja nem külföldön él. A kilencvenes években indult meg az elvándorlási hullám, és mindmáig nem csitult, enyhült. Sőt! Szinte nincs olyan hét, hogy ne hallanék olyan huszonéves fiatalról vagy ifjú párról, aki, illetve akik egyetemi oklevéllel a zsebben valamely nyugat-európai vagy más földrészen levő országban próbál, próbálnak szerencsét. Újabban a legidősebb generáció számos tagja is a távozás mellett dönt: a Magyarországra bevándorlók között sok a vajdasági magyar nyugdíjas, a kilencvenes években kivándorolt gyermekeihez költöznek.
A kivándorlás tovább fog erősödni, erre utal a minap az egyik belgrádi napilapban közzétett adat, miszerint a szerbiai egyetemi hallgatók 75 százaléka el szeretné hagyni az országot. A szülők is oda jutottak már végső elkeseredésükben, hogy erre biztatják gyereküket, vagy legalábbis nem beszélik le őket a távozásról, ha menni akarnak. Az említett kutatási eredmény szerint az anyák mindössze 29 százaléka, az apák 23 százaléka szeretné, ha gyermeke Szerbiában maradna. A munkanélküliség, a nyomor, a kilátástalanság oda vezetett, hogy növekszik azok száma, akik legszívesebben összecsomagolnának és távoznának. A felnőtt férfiak több mint fele, a nők 42 százaléka menne el. A fiatalabbak körében is nagy az elvándorlási kedv, kényszer: a fiúk 66, a lányok 57 százaléka keresné másutt a boldogulását.
Tény, hogy legtöbben a huszon- és harmincévesek közül távozik az országból, általában jól képzettek. Becslések szerint az elmúlt bő két évtizedben mintegy félmillióan döntöttek az elköltözés mellett, s becslések szerint legalább 50 ezren egyetemi végzettséggel, magiszteri vagy doktori titulussal. Bizonyos adatok szerint az Amerikai Egyesült Államoknak, Kanadának, Angliának és Németországnak legalább 6000 doktori címmel rendelkező szakembert ajándékozott Szerbia. Iskoláztatásukra 12 milliárd eurót költött az ország. A doktori titulussal rendelkező szakember teljes képzése ugyanis mintegy 250 ezer euróba kerül. Mint az egyik fővárosi lapban a minap olvashattunk róla, a belgrádi Villamossági Karról távozott a nagyvilágba a legtöbb friss diplomás szakember: mintegy 2000 egykori hallgatójuk vett egyirányú vonat- vagy autóbuszjegyet, s csak San Franciscóban a belgrádi Villamossági Kar egykori hallgatóit tömörítő egyesület 900 tagot számlál!
Újabban az orvosi karokon diplomát szerzettek a legkeresettebbek: a nyugat-európai országokban, a Közel- és Távol-Keleten egyaránt tárt karokkal várják őket, ugyanúgy, mint az egészségügyi nővéreket. Nemrégiben írtunk arról, hogy Belgrádban a magánkézben levő szakácsképző középiskolában tízszeres a túljelentkezés, mert a szülők és gyerekek tudják, hogy az osztrák vendéglők, szállodák azonnal alkalmaznának több száz szakácsot, pincért. A közelmúltban olvashattunk arról, hogy a szerbiai szülők egy része azért küldi kínai nyelvtanfolyamra a gyerekét, mert a kínai kereskedelem térhódítása vitathatatlan – már a fogpiszkáló is a távol-keleti országból érkezik –, a kínai gazdaság az Amerikai Egyesült Államok után a világ második helyen áll, s e térség országai is kínai befektetéseket remélnek, például a „szerb és a kínai nép megbonthatatlan barátsága okán”. Sok szülőben az motoszkál: hátha a kínai gazdánál könnyebben talál állást a gyerek, ha tud a nyelvükön beszélni.
A szerb gazdaság mélyponton. Számos valamikor virágzó gyár ajtajára lakat került. S ha a gazdaság ilyen elképesztően nagy bajban van, az a társadalom minden pórusában érezteti negatív, káros hatását. A kilábalás reményének semmi jele.
Minden szülő vágya az, hogy maga mellett tudja a gyerekét, látni szeretné, hogy a középiskolát, egyetemet végzett gyereke hogyan érvényesül a pályáján, szeretné unokái felcseperedését végignézni. Ám mára már – mint a Kriminológiai és Szociológiai Kutatóintézet munkatársának fent említett felmérésének eredményekből kiderül –, a szülők háromnegyede oda jutott, hogy gyerekét a legszívesebben az országhatáron kívül látná, szakmai sikerekkel övezve, viszonylagos anyagi jólétben, biztonságban. Annál nagyobb tragédia nem érhet egy szülőt, ha küldeni kénytelen a gyerekét. Annál nagyobb tragédia nem érhet egy országot, ha a nyomor, kilátástalanság miatt elveszti a képzett fiatal szakembereit.
