2024. november 24., vasárnap

Négy város az ország

A mindenben csak az előnyöset látók valóságos hurráoptimizmussal fogadták a kormány bejelentését, hogy még az idén megkezdi 10 000 „olcsó” lakás építését, és erre a célra nem kevesebb, mint 2 milliárd dinárt különített el. A döntés azt is leszögezi, hogy a legdrágább lakás négyzetmétere nem haladhatja meg az 1595 eurót, a legolcsóbb pedig 898 euró lesz.

Nem kell hozzá közgazdasági diploma, csak egy szimpla számológép, hogy az ember bizonyos adatokhoz jusson. Például ahhoz, hogy egy 60 négyzetméteres családi otthon ára 53 700 és 95 700 euró között fog mozogni, és az állam – a fentebb jelzett összegből – lakásonként mindössze 200 000 dinár, vagyis nagyjából 2000 euró támogatást ad. A többi szükséges tőkét a vevőnek kell előteremtenie.

Miből?

A kormány erre is gondolt és kinyilatkoztatta, hogy kamattámogatást biztosít a bankhitelért folyamodóknak. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk a kamatokat, és kizárólag a szükséges összeget vesszük alapul, akkor (is) igen fonák eredményre jutunk. Ugyanis – mint ismeretes – Szerbiában az átlagfizetés alig valamennyivel több, mint 31 000 dinár, vagyis 310 euró. A pénzintézetek azonban igen óvatosak, és a kérelmező legális bevételének egyharmadáig hajlandók hitelt biztosítani. Ha tehát egy átlagbérből élő ilyen lakásvásárlási kalandra szánja el magát, 540 hónapig, vagyis 45 évig fogja nyögni csak a felvett tőke törlesztését. Másrészt azt is kell tudni, hogy egyes bankok 68 életévben határozzák meg a visszatérítés időszakát. Más szóval, ez azt jelenti, hogy az életüket új lakásban kezdőknek 23 éves korukban kell felvenniük a bankhitelt, hogy idejében törleszthessék azt a banknak.

Az egyre nagyobb lakásínség kapcsán felmerül az a kérdés is, hogy hol van az a sok tízezer családi otthon, amit annak idején a vállalatok a kötelező 3 százalékos lakásalapból, valamint a szintén kötelező 1,5 százalékos szolidaritási lakásalapból építettek? Jó, tudjuk, a kilencvenes évek első felében legnagyobb részüket az állam aprópénzért elkótyavetyélte. S hogy nem piaci áron értékesítette, a mai napig bizonyítható tény, hiszen – például Zentán – volt rá példa, hogy egy 36 négyzetméteres, egyszobás lakásért a használó mindössze 94 pfenniget fizetett. Aki nem reagált idejében (a világcsúcs közeli infláció tombolásakor), akár ezer márkája is bánta. Ugyanazok a lakások ma 10 30 ezer euróért cserélnek gazdát. Márpedig, emlékszünk még, a két valutanem cseréjekor két márkáért adták az eurót.

Az sem teljesen érthető(?), hogy a szóban forgó „kedvezmény” miért csak az új lakásokra vonatkozik. Annál is inkább, mert ma 50 000 euróért igen komoly, csaknem teljesen új, de esetleg alig tízéves családi házat lehet venni.

Tulajdonképpen kin akar a kormány segíteni? A rászoruló – elsősorban – fiatalokon, vagy kizárólag az építőiparon? Ezzel akar munkahelyeket menteni és teremteni, s mindennel együtt besöpörni a dicsőséget, valamint az új szavazatokat? Akkor mondja ki nyíltan, hogy ugyanazt a módszert alkalmazza, mint a „régiért újat” gépkocsi-vásárlás esetében.

Az egész programnak van még egy sarkalatos pontja, amivel igencsak maga ellen hangolhatja a közvéleményt a kormány. Az egyik miniszter nyilatkozata szerint az említett lakásépítésre főleg Belgrádban, Újvidéken, Nišben és Kragujevacon kerül majd sor. A miniszter szinte szégyenlősen azt is hozzáfűzte, hogy esetleg máshol is, ha lesz rá megfelelő érdeklődés.

Ebből egyértelműen az követezik, hogy a miniszterek csak az említett négy várost tartják az országnak. A többi le van sajnálva. Ott találják fel magukat az emberek, ahogy tudják. Kínlódjanak egy életen át, amíg falanként sikerül tetőt teremteniük a saját fejük fölé.

Nos, a fiatalok túlnyomó része erre aligha hajlandó. Egy tavalyi felmérés szerint az ifjúság igen jelentős része külföldön, természetesen a fejlett nyugati világban tudja elképzelni saját jövőjét. Akárcsak az a 180 000 lány, fiatalasszony, legény és fiatalember, akik a közelmúlti vérzivataros időszakban – talán örökre – átlépték a határt.

Nekik már nem kell lakás sem a nagyvárosokban, sem vidéken. Pedig nagy szükség lenne szaktudásukra, munkaerejükre.

Dehát ki törődik ezzel!?

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás