Olykor látszólag alig észrevehető jelekből messzemenő következtetéseket lehet levonni. Az utóbbi időben ugyanis szembeötlően, nagyságrendekkel növekedett az apróhirdetések száma. A hirdetők nagyobb része igen röviden indokol: „nincs pénz”. És nem amolyan rutinos siránkozás, hiszen legnagyobb részünk a saját zsebén érzi az állítás valósághűségét. Lehet ugyan, hogy névlegesen valamicskével több dinárhoz jutunk, de az igazi mérce az, hogy az mennyire és mire elég.
Az egyéneken és a családokon túl az állam sincs jobb helyzetben, hiszen burkolt és kevésbé rejtett formában folyamatosan érezhető a nadrágszíj-szorítás. Nem csak az, hogy már most kétségtelen, miszerint az elkövetkező másfél évben a nyugdíjasok törölhetik szemüket-szájukat járandóságuk emelésétől, de a munkaviszonyban levők nem kis részénél a munkaadók csökkentik a fizetéseket.
Nemrégen a pénzügyminiszter asszony azon sopánkodott, hogy a tervezett ütemnél és összegnél alacsonyabb mértékben érkeznek a pénzek az államkasszába…
Ugyanakkor botrányos adatok kerülnek nyilvánosságra. A legnagyobb példányszámú fővárosi napilap kiderítette, hogy az egyre apadó számú koszovói szerbekkel egy hadseregnyi kinevezett személy és irodista „törődik”, jóval a szerbiai átlagbér feletti havi fizetésért. Holott egyes (koszovói) községekben már nem is élnek szerbek, vagy ha igen, számuk még elenyészőnek sem nevezhető. Például a glogovaci, kačaniki, srbicai, Suva Reka-i és a štimljei községet már régen elhagyták a szerbek, további három adminisztratív körzetben pedig számuk a tízet sem éri el. Ennek ellenére ezekkel a csak a statisztikában szereplő szerencsétlenekkel összesen csaknem hatszáz tisztség- és tisztviselő „foglalkozik”, akik tavaly több mint 172 millió dinárba kerültek a szerbiai adófizetőknek, vagyis egyenként 19 millió dinárt költött, nem rájuk, hanem miattuk az állam.
Egyébként összesen 3450-en élnek, nagyon jól, ebből a most már politikailag is nehezen indokolható tevékenységből.
A Koszovó és Metóhiával foglalkozó minisztérium államtitkára kendőzetlenül elmondta a lapnak, hogy legnagyobb részükre semmi szükség. Ha azonban a minisztériumban szóba került a probléma, nem kevesen majdhogy kardélre nem hányták a téma felvetőjét.
Talán nem mellékes, hogy ezt a haszontalan apparátust még az előző kormány és a Szerbiai Demokrata Párt soraiból kikerülő miniszter idején duzzasztották ilyen mértékűre.
Persze azt is tudni kell, hogy ezeknek az általában Észak-Koszovóba vagy Szerbia déli részébe kihelyezett önkormányzatoknak semmilyen feladatuk, sem hatáskörük sincsen. Ennek ellenére amikor a minisztérium államtitkára náluk járt, erélyesen követelték az alkalmazottak létszámának növelését! Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy mi a dolga. Nem beszélve az átlagban több mint 500 eurós fizetést havonta felmarkolók hadának szakmai (nem)tudásáról.
Talán az sem véletlen, hogy az oda küldött pénzzel senki sem számol el, ami számos visszaélésre ad lehetőséget. Számukra nyilvánvalóan egy a lényeg: a szerb állam busásan fizesse őket és ne kérdezzen semmit tőlük a munkásságukat, teljesítményüket illetően.
És ha már erre a célra a köztársasági büdzsé képes és hajlandó több mint 13 millió eurót költeni, nyugtalan lelkiismerettel ugyan, de fenntartás nélkül állíthatjuk:
Van itt pénz bőven!
