Az utóbbi húsz évben nem volt könnyű olyan témát találni, amelynek kapcsán – ha nem is kizárólag – legalább érintőlegesen dicsérni lehetett a mindenkori hatalmat. Térségünkben a világ legnagyobb része felől érkező erkölcsi porig alázás, a bányabéka fara alatt levő gazdaság, a katasztrofális méretű munkanélküliség, és sok más negatívum – amit a Nagy-Szerbiáról alkotott vérgőzös elmék hagytak nekünk örökségül – hiteltelenné tett minden politikai nyilatkozatot és ígéretet. Akik végig- és túlélték a világ második legnagyobb méretű inflációját, elvesztették bizalmukat az állam iránt.
Aligha kétséges, hogy ezt a politikai vezetés is érezhette (csak nem vallotta be), és főleg az utóbbi években az embereknek leginkább szemet szúró bűnözés terén igyekeznek némi rendet teremteni.
Utólag könnyű megállapítani, hogy tulajdonképpen a miloševići rendszer hozta életre a bűnszövetkezeteket, és támaszkodott rájuk, elsősorban a zimonyi klánra, a rendőrség vörös sapkás különleges egységére, a voždovaci maffiára. A kilenc és fél évvel ezelőtti politikai félfordulat – mint utóbb kiderült – ez ellen semmit sem tett, s nyilvánvaló, hogy Koštunicáéknak nem is volt érdekük vasmarokkal torkon ragadni a problémát. Lényegében ott folytatták, ahol elődjük abba sem hagyta.
Az utóbbi két-három évben azonban mintha megtört volna a jég. A szervezett bűnözés felszámolása érdekében létrehozott, viszonylag kis létszámú, de képzett rendőrökből álló igazgatóság tagjai komoly eredményt produkáltak. Igaz, a sikerekért leginkább „felelősek” minden alkalommal a háttérben maradnak, és egy-egy nagy sikerű akció után csak főnökeik állnak a kamerák elé, de a lényeg marad: nekiestek a szervezett bűnözői csoportoknak.
Ha emlékezetünk nem csal, a zimonyiak látványos felszámolásával kezdődött, majd azzal folytatták, hogy egymásnak ugrasztottak két belgrádi maffiát, aminek következményeként a voždovaciak gyakorlatilag teljesen eltűntek.
A korrupció elleni harc keretében rémálom következett a vámosok számára. Több helyen is szorgalmasan gyűjtögették a bizonyítékokat, vélhetően nemcsak kérdezősködéssel, hanem titkosszolgálati eszközök bevetésével is, és tucatszámra tartóztatták le a korrumpált zöld egyenruhásokat, s velük együtt jónéhány rendőrt is.
Legutóbb Szerbia több városában és Újvidéken félszázan estek az immár ki tudja milyen nevű művelet csapdájába.
Úgy tűnik, a politikum komolyan vette a bűnözés felszámolására tett ígéretét, és meghosszabbított keze, a rendőrség sem ódzkodik már a felsőbb parancsok végrehajtásától.
Mindez akár lelkesedésre is okot adhatna a közpolgárnak, aki esetleg elgondolkodik, így feltűnhet jónéhány árny a dicsőség nagy fényáradatátban.
Váltig tagadják ugyanis, hogy a nemzetköziek számára legfontosabb személy, a „boszniai mészáros“, vagy a hazafiak szerint „a srebrenicai hős“ egy Istennek sem kerül a bűnüldözők látókörébe. Pedig minden más téren a titkosszolgálat azt is tudja, ha egy paraszt új traktort vesz. Csak azt „nem tudja“, hol van Mladić. Ha ez valóban igaz, akkor tehetetlensége miatt kell feloszlatni, ha pedig tudja, de békén hagyja, azért kellene meneszteni az egész társaságot.
A nagy bűnüldözésnek van még egy vetülete, amit ugyan sokakban elfedett a feledékenység homálya, de vannak, akik emlékeznek, hogy kik voltak hatalmon, amikor hatalmas erőre kapott a szerbiai maffia. Ne kerteljünk, a szocialista és a radikális párt volt élet és halál ura. A sors fintora, hogy a jelenlegi belügyminiszter, akinek a jóváhagyása nélkül nem történhetnének a tömeges letartóztatások, ugyanannak a szocialista pártnak volt a másodrendű kádere.
Akkor asszisztált a bandák megerősödéséhez, most pedig írtja őket?
A közember számára ez olyasmi, mint a falusi legény nősülése: ti. azért nősül, hogy legyen, akivel megoszthatja azokat a gondokat, amelyek nem lennének, ha nem nősülne meg.
