Mindketten azok közé a zenészek közé tartoztak, akik zenéjükkel és dalszövegeikkel meghatározó képviselői voltak annak a vad zenei stílusnak, amely szabadszájúságával, nyers és szókimondó szövegeivel alapjaiban forgatta fel nemcsak a könnyűzenei életet, hanem a maga stílusában az egész világot is, számos hódolót, de talán még több ellenséget szerezve egyben. Mert ahogyan a hetvenes évek közepén, a vietnami háborúból éppen csak kikeveredett Egyesült Államokat, és a gazdaságilag még ingó lábakon álló Angliát, úgy egy kicsit megkésve, a nyolcvanas évek elején a „szocialista nyugatnak” számító Nagy Jugoszláviát is megrengette a versszak-refrén szerkezetű és 4/4-es ütemmutatójú zenei stílus, és nem utolsósorban életérzés. Ekkoriban alapult meg a pulai KUD Idijoti zenekar is, amely első nagy sikerét, már akkoriban a pulai Uljanik hajógyárban dolgozó, majdnem harmincéves Tustával az élen a szűkebb pátriánkban, a szabadkai Omladina elnevezésű, tehetségkutató fesztiválon érte le, s azóta az egykori jugoszláv színtér legbefolyásosabb punkzenekarává nőtte ki magát. Népszerűségüket csak növelte az egyik olaszországi fellépésükön történt eset, amikor is a Bandiera rosa (Vörös zászló) dal refrénjének az eléneklésekor (Živeo komunizam i sloboda, vagyis Éljen a kommunizmus és a szabadság) több tucatnyi carabineri vagyis olasz csendőr lepte el a színpadot és szakította félbe a fellépésüket. Azonban hiába volt minden népszerűség, ahogyan a magyarországi zenésztársai túlnyomó többségének, úgy a pulai együttesnek is csak a rendszerváltás hajnalán sikerült hivatalos lemezszerződéshez jutnia. Erkkor jelentették meg a Mi smo ovdje samo zbog para (Mi csak a pénzért vagyunk itt) című albumukat, amit a kilencvenes évek folyamán számos újabb lemez követett. A zenekar ellentétben a legtöbb ex-yu együttessel megmaradt a gyökereinél, és szemben úszott a könnyűzenébe is mind inkább betolakodó sötét politikai áramlatokkal. Ellentétben olyan, egykoron mérvadó zenekarokkal, mint a belgrádi Riblja Čorba, vagy pedig a zágrábi Prljavo Kazalište, a pulai srácokat nem fertőzte meg a balkáni zsebdiktátorok nacionalizmusa és vérszomja, s dalaikban nyíltan elítélték a régiót vérbe borító nemzeti őrületet, a fasizmust, az emberi butaságot és az emberek megkülönböztetését. A Ramoneshoz, a Sex Pistolshoz, a The Clash-hez, és a Nirvanához hasonlóan a KUD Idijoti is több volt egy közönséges punkzenekarnál. Az aktuális politikával szemben folyamatosan küzdő zenekar életérzés is volt egyben az összeomlott ország területén. Az isztriai srácok utolsó lemezüket Remek djelo címmel jelentették meg tizenegy évvel ezelőtt, de egészen Tusta megbetegedéséig lankadatlanul koncerteztek, s néhány évvel ezelőtt Újvidéken fergeteges szilveszteri koncerttel ajándékozták meg a vajdaságiakat is. Arról pedig hogy Tusta halálával mekkora veszteség is érte ezt a számos háború tépte térséget, s hogy sokak számára mit is jelentett ez a hosszú hajú örökös lázadó, arról a halálhíre alatt olvasható internetes hozzászólások, a zenészkollégáinak a belgrádi, zágrábi, ljubljanai, podgoricai, szkopjei, és szarajevói napilapokban, zenei szaklapokban megjelent nyilatkozatai árulkodnak legjobban. Hiszem azt, hogy a Vardártól a Triglavig terjedő régióban élő egykori és jelenlegi punkereknek Tusta távozásának hírére elszorult a torkuk, megálltak egy pillanatra, a szemükben elmorzsoltak egy könnycseppet és meghallgattak egy KUD Idijoti-dalt. Mondjuk a Bandiera Rossát, a Bella Ciaót, vagy éppen a Kad sunce opet zađe című dalukat. A lelki szemeim előtt pedig szinte látom, ahogyan Tusta kaján vigyorral az arcán, Joey Ramone, Sid Vicious, Kurt Cobain és Joe Strummer társaságában, egy égi garázsban rázendít egy fergeteges punknótára.
