Szerbia úszásban éremesélyes lesz a riói olimpián. Ezt állítja a szövetség meg nem nevezett tisztségviselője, és nem Velimir Stjepanović esetleges sikerére gondol gyors- és pillangóúszásban, hanem a 4×100-as vegyes váltóra. Honnan ez a derűlátás? A képlet egyszerű: itt a gyorsra Stjepanović, pillangóra Lenđer, mellre Szilágyi, tehát még csak egy hátúszót kell szerezni, és adott a váltó. Mivel Szerbiában nincs megfelelő hátúszó, importálni kell egyet, ha lehet, olyat, aki annyira jó, hogy egyből beugorhat a csapatba. Ebből adódik, hogy egy világcsúcstartó és többszörös olimpiai érmes kiváló megoldás lenne. A legjobb az egészben, hogy van is ilyen. Nem más, mint az orosz Arkadij Vjacsanin, aki kismedencében 200 háton még világcsúcstartó, az olimpiai érmeket pedig hét évvel ezelőtt Pekingben nyerte. Igaz, hogy már betöltötte a 30-at is, s hogy két éve már nem jár a világversenyekre. Ami azért jó, mert az orosz válogatottban már nem számolnak vele, ő szívesen jönne, és az állampolgárságot is megkapná, de…
Szerbiában a gyors megoldás közkedveltnek számít. Nem baj, ha nincs végig átgondolva, ha komoly akadályok merülhetnek fel, az a fontos, hogy nagyszerűen hangzik, távlatban kimondottan sikeres lehet, tehát azok, akiktől függ a kivitelezés, mindent meg tudnak ígérni, és az egészet befejezett ügynek tekintik.
Mit szól például az egészhez az orosz szövetség, amely a szerbnél sokkal komolyabb gyülekezet? Azt, hogy mehet, de felőlük Vjacsanin csak akkor lehet szerb állampolgár, ha majd egyhuzamban egy évet itt is él. Ez még mindig nem gond, hisz a riói olimpiáig több mint másfél év maradt hátra. Mit mondanak továbbá Szerbiában azok, akik első kézből ismerik az úszósport állapotait, és nem tagjai a szövetség igazgatóbizottságának? Óva intik Vjacsanint, hogy jól gondolja át az egészet, mielőtt erre a lépésre szánná el magát. Ezt mondja minden idők legsikeresebb szerbiai úszója, Milorad Čavić, aki számos ígérettel a tarsolyában annak idején visszaköltözött ősei hazájába, halomra úszta a sikereket, még lakást is kapott, viszont, amikor munkát is óhajtott volna, a vállveregetők zömmel azonnal idegenül viselkedtek vele. Így ment csődbe a kragujevaci úszóakadémiája is. Állítólag minden rendben volt, ígéret rengeteg, eleinte pénz is, azután a forrás egyszer csak kiapadt. Čavić a hibás, hisz volt elég ideje, hogy megtanulja, itt senki sem olyan szegény, hogy ne tudjon bármit megígérni. Ráadásul a politikusokra alapozott, akik esetében a szerencse forgandó, s aki ma hatalmon van a kasszakulccsal a kezében, holnap már senki és semmi, a helyébe lépőt pedig nem érdekli, hogy elődje mit ígért. Čavić ezért visszaköltözött Kaliforniába, ott biztosítócéget alapított, és úgy maradt hazafi, hogy munkaerőnek tíz tehetséges szerbiai fiatalt alkalmazott. Akadályokat görget a szövetség elé Chris Tidey, Stjepanović edzője is, aki már megtanulta, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Ő biztosan nem fogja Szerbiára pazarolni a vagyonát, mint Čavić Kragujevacon, és fájó szívvel, de otthagyja a versenyzőjét, ha a munkának nem látja az értelmét. S akkor érem sem lehet Rióban. Marad a szövetség, amely csak önmagával foglalkozik, s azt is rosszul teszi, hisz a közgyűlést sem képes összehozni már ki tudja hanyadik próbálkozásra.
