A foci egy gyönyörű játék, amelynek hátterében megannyi érdekes történet játszódik. Aki látta a francia tévé Éric Cantona főszereplésével elkészített dokumentumfilmjét a manchesteri és a milánói városi örökrangadókról, tátott szájjal tapasztalhatta, hogy milyen, talán nem is sejtett drámák játszódnak le nemcsak a pályákon, hanem a szurkolók otthonaiban és lelkében is. Végül az egész azért mégiscsak egy játék, amelynek szereplői egyszerű és érző emberek, akik a határtalanul nagy rivalizálás ellenére megértést tudnak mutatni, és szolidaritást vállalni egymással.
Szerbiában a dolgok egészen más irányban haladnak. Az örökrangadó csak egy üres bohózat, a focistákat általában csak saját javuk érdekli, a klubok nem játékosokat, hanem botrányokat gyártanak, a szövetség semmit sem képes tenni a sportág ügyében, a szurkolók pedig magukat a focinál is fontosabbnak képzelik, s nem emberi, hanem vandál módon viszonyulnak hozzá.
Ilyen körülmények közepette nem csoda, hogy egyesek azt tartják, az igazi foci itt már rég megszűnt létezni, és gyökeres változások nélkül nincs lehetőség az újjáélesztésre.
Novak Đoković szerint ugyanez a veszély fenyegeti a teniszt is, amely esetében a szurkolóknak nincs semmilyen szerepük. Đoković ezt nem először mondta ki, s alapjában véve ugyanazt állítja, amit e rovatban már vagy két éve olvashattak. Amit Novak nem mond, de amit mondok én helyette, a fociban és a teniszben a hanyatlás okozói között ott a média is. Manapság már nincsenek olyan sportújságírók, akik egykor a fociban edzők és szövetségi kapitányok is lehettek, pontosabban a maiak jó része, akik edzőnek és kapitánynak tartják magukat, még újságíró sem lehetne, hisz hétről hétre tapasztalhatjuk, hogy sem a sporthoz, sem pedig az anyanyelvükhöz nem értenek a kellő szinten.
Olvasni vagy hallani lehetett-e egyáltalán a sok tömény bulvárhír tömegében, hogy milyen tényleges gondok gyötörnek egy profi vagy annak készülő teniszezőt? Vegyünk egy példát: van egy fiatal és tehetséges játékosunk, aki két módon haladhatna a ranglistán. Kis tornákat játszik éveken át, hogy lassan, de biztosan lépkedjen előre, még ha azzal sok időt is veszít, vagy pedig egy bizonyos ponton – noha nem tudja, hogy milyen következményekkel járhat – átvált az erősebb tornákra, mert (jól) gondolja, hogy az erősebb ellenfelektől többet tanulhat, de azokon a tornákon sikertelen is lehet, s kezdődik számára a visszaesés. Ezt hívják az ifi- és a felnőtt-tenisz határának, amely sokakat örökre elutasít a sporttól. Vagy helyesen tudatja-e a média, hogy egyes meccseken és tornákon mi volt a legfontosabb, ami eldöntötte a győztes kérdését? A Fed-kupa múlt heti, budapesti zónatornája kapcsán tisztában vagyok vele, hogy a belgrádi média ezt nem tudja, különben nem úgy tudósított volna, hogy a szerb válogatott döntő pontjait Aleksandra Krunić szerezte. A tenisz csapatversenyein ugyanis a döntő pontot sose az első számú játékos szerzi. Nélküle siker biztosan nincs, de ő csak vagy hozza magát, vagy nem hozza. Sokkal fontosabb az, hogy mit tud a kettes számú, adott esetben Ivana Jorović. Ő pedig Budapesten önmagát is felülmúlva sokat tudott. Mint ahogyan 2010-ben a Davis-kupa elődöntőjében Janko Tipsarević, a döntőben pedig Viktor Troicki hozta a döntő pontot, és a sajtó akkor is szinte kizárólag Novakot dicsőítette.
