Régen döbbentett meg már annyira egy halálhír, mint Bordás Ákosé. Érthető, hogy miért, hisz a gimiben osztálytársam volt, de barátom és szakmabelim is.
Az iskolai naplóban szomszédom volt, ő a harmadik, én pedig a negyedik helyen, s a Bordás – Csordás nevek összecsengése még egy-két tanárunknak is ötletül szolgált a sületlen tréfákhoz. Főiskolásként leginkább ő volt a nagy kártyacsaták házigazdája Geroldéknál az albérleti szobában, ahol a tükröt ilyenkor, semleges béketerületet hirdetve, a Mezőgazdasági vásár idején egy árbocról szerzett svájci zászlóval takartuk le, Kántor Lajosnál a Dominóban állandó társasággal sakkoztunk és sörözgettünk, esetleg Magyarországra kirándulgattunk, és, ahogyan akkor mondtuk, az élelemzési, bor- és sörmúzeumokat látogattuk előszeretettel. Újságíróként sokszor utaztunk együtt az országban és a világban. Belgrád, Niš, Tuzla, Zágráb, Ljubljana, Budapest, Madrid, Oviedo, Nápoly, mindegy volt, csak menjünk és dolgozzunk. Ő mondta a magáét, én írtam az enyémet, segítettünk egymásnak, ha éppen kellett, és általában jókedvvel éltük a magunk választotta világunkat, s egy pillanatra sem törődtünk vele, hogy az véges lehetne.
Első ligás kézilabdázó volt, a védőket megőrjítve ballal dobbantott, de dobott is. Jó humorérzéke miatt talán még inkább illett rá az Öcsi becenév, és vakmerően bátor is volt, hisz amikor egyszer Pesten négyünket megtámadtak, ő ugrott az élre, és húzta be az első balegyenest, amivel a támadókat el is riasztotta. Napokon át mesélgette saját magán röhögve, hogy majdnem megbukott az autóvizsgán, mert sehogyan sem tudta kitölteni az elébe tett űrlapot, holott, mint utóbb kiderült, jegyzetelés céljából csak meg kellett volna fordítani az üres felére. Focibíróként is megpróbálkozott, de csak negyedóra erejéig. Egy Titel környéki faluban ugyanis a 15. percben fújt egészen jogos 11-est a vendégeknek, amit a hazai szurkolók nem fogadtak tetszéssel, berontottak a pályára, Ákos pedig úgy rövidnadrágban és síppal a kezében futott el fejét mentve a szántóföldeken, mezőkön és erdőkön át, hogy végül stoppal, de épségben hazakerüljön.
A legmaradandóbb közös élmények mégis a vendéglői asztalhoz kötöttek bennünket. Mindegy, hogy Kishegyesen élveztük a zúzapaprikást, Ábrahámék csárdájában a halászlét, Nišben az Amerikanacnál a rostélyost és borjúsültet, Budán az Aranyszarvasban a narancsos őzsültet, Nápolyban az eredeti pizzát vagy Oviedóban valamilyen halas asztúriai ételkülönlegességet. Mind csiklandozta a torkunkat, és mértékkel meg is öntöztük.
Emlékszem két különös madridi estére. Betértünk ugyanis paellára a szállodánkhoz közeli, a Rositához címzett vendéglőbe. Záróra volt már, csak mi ketten jöttünk, mégis elkészítették a rizses ínyencséget. Másnap elutaztunk, majd vagy tíz napra rá visszatértünk a spanyol fővárosba. Megyünk a Rositához, egyeztünk meg, s mondta, menjek, rendeljek, ő azonnal jön, csak elintéz néhány telefonhívást. Amikor beléptem a vendéglő ajtaján, a névadó koros tulajdonosnő szeme felcsillant, s csak ezt kérdezte: Hát a barátja hol van?
Borzasztóan szomorú lennék, ha ma kellene Rositának választ adni.
