Kevés a támogatója Szerbiában a NATO-nak. A fő oka ennek nyilván az 1999-es légicsapás-sorozat, amely hatalmas károkat okozott az országban.
Arról persze már kevesebb szó esik, hogy mi vezetett a bombázásokig, és főleg kinek a politikája. Pedig erről sem ártana megfeledkezni a gyászos évforduló közeledtével.
A bombázások utáni esztendőben megbukott ugyan a háborúpárti Milošević-rezsim, de a helyére lépő kormányok (nyilvánosan) azóta is óvatosan kezelik a NATO-kérdést.
Az ezredfordulóra időzített sikeres rendszerbuktató fordulat utáni vezetés jobbnak látta, ha meghirdeti az ország katonai semlegességét. A Milošević elmozdításában szerepet vállaló Moszkvának tetszett a terv. Nem így Washingtonnak, amely a délszláv háborúban statisztaszerepbe csúszott EU bénultságát megelégelve maga kényszerítette ki a békét.
Az USA-nak időközben tudomásul kellett vennie, hogy a régióban mind az oroszokkal, mind a kínaiakkal ütköznek a saját érdekei. Arra is rá kellett jönnie, hogy a volt Jugoszlávia területén megszerzett pozícióit úgy tudja megőrizni, ha minél szorosabbra szövi a kapcsolatait az itteni országokkal.
Szerbia és Montenegró sokáig kivétel volt. Az utóbbit azonban már régen sikerült megpuhítani. Olyannyira, hogy az ország jó ideje a NATO felé vezető úton jár. Tavaly decemberben pedig hivatalosan is felkérték, hogy 29. tagként lépjen be a katonai szervezetbe.
Ez nagyon fontos lépés volt a csatlakozási folyamatban. Moszkva mindjárt fel is hördült.
Oroszország ugyanis kezdettől fogva igyekszik „lebeszélni” Montenegrót a NATO-tagságról.
Hasonlóképpen viszonyul Szerbiához is, amely Montenegróhoz képest jelentős lépéshátrányban van. Podgorica nemcsak a NATO-meghívóval büszkélkedhet, hanem azzal is, hogy már 2012-ben megkezdte a tárgyalásokat az uniós csatlakozásról.
Belgrád csak tavaly nyithatta meg az első fejezeteket az EU-tagságról, a NATO-tól pedig még eléggé távol áll. Mégis úgy tűnik, a távolság nem áthidalhatatlan. A szerbiai vezetés az utóbbi időben ugyanis közeledett a katonai szövetség felé.
Bár az EU-csatlakozást sokan támogatják, a szerbiai lakosság nagy többsége semmiképp sem engedné az országot a NATO-ba.
A politikusok egy része már nem ennyire határozott, ráadásul olykor egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat fogalmaz meg. Közben az ország már rég kinyújtotta a kezét a szövetség felé. Sőt, sok területen kétoldalú együttműködést is kialakított vele.
Szerbia immár tíz éve tagja a békepartnerségi programnak (angol rövidítéssel PfP-nek) is, amelynek egyik kiemelt célja a szoros együttműködés a NATO-val. A korábbi PfP-tagok közül eddig már majdnem tucatnyian léptek be a szövetségbe; a titói Jugoszlávia köztársaságai közül például Horvátország és Szlovénia. A PfP-tagság természetesen nem jelenti azt, hogy kötelezően be kell húzódni a NATO védőszárnyai alá, de aki már csatlakozott ehhez az intézményhez, akár a szövetség előszobájában érezheti magát.
Belgrád egyéb gesztusokat is tett már az egykori ellenség irányába. Az is lehet, hogy nem jókedvében, hanem kényszerből. A koszovói nemzetközi békefenntartó haderő ugyanis NATO-parancsnokság alatt működik, és a kontingensben a szövetség több tagországának katonái is szép számban teljesítenek szolgálatot. A Koszovó északi részén élő szerbek biztonsága szempontjából ez pedig különösen fontos.
A szoros együttműködés tehát elengedhetetlen. Ezt egy ideje kétoldalú megállapodás is szabályozza, amelyben a szerb állam kötelezettségeket vállalt magára a NATO-val szemben.
A bírálók ezt inkább megalázó engedménynek tartják, mert az egyezség értelmében a szövetség tagjainak katonái jogosultak a szabad áthaladásra Szerbia területén, ahol ráadásul különleges státuszt (diplomáciai mentességet) élveznek. A szerződés előírja a bizalmas információk egymás közötti megosztását is, valamint a szövetség rendelkezésére bocsátja a hazai hadi infrastruktúrát.
A hivatalos indoklás szerint azért, hogy a NATO megvédje a Koszovó északi részén élő szerbeket. Nem hivatalosan ez akár úgy is értelmezhető, hogy a gazdaságilag összeroppant, ám a Balkánon stratégiailag fontos helyen fekvő Szerbia ki van szolgáltatva a katonai szövetségnek, illetve vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak.
A szerbiai politikát szintén befolyásoló Oroszország ugyan akadályozhatja Belgrád közeledését a NATO-hoz, de az érdekütközések állandó feszültséget okozhatnak. Erre pedig aligha vágyakozik bárki is a térségben, legkevésbé pedig Szerbiában, amelynek az elmúlt évtizedek megrázkódtatásai és súlyos tragédiái után mindenekelőtt stabilitásra van a legnagyobb szüksége.
Ezért előbb-utóbb színt kell vallania. El kell döntenie, hová akar tartozni. Egy meggyengült, sok sebből vérző, traumákkal teli, szociális feszültségekkel terhelt és pénzszűkében szenvedő ország ugyanis képtelen saját semlegességét szavatolni.
Ehhez legalább nagyhatalmi garancia és svájci (esetleg „csak” osztrák) szintű gazdagság kellene. Egyik sincs. Választani kell.
Természetesen mindennek ára van. Az orosz dominanciának és a NATO-tagságnak is. Az utóbbi feltételei közé tartozik például a demokratikus normák tiszteletben tartása (beleértve a hadsereg civil ellenőrzését), a békés viszony a szomszéd országokkal, a nemzeti fegyveres erők munkájának összehangolása és integrációja a nyugati szövetséggel.
A pénz szintén fontos tényező. Nem is annyira a tagdíj, sokkal inkább az éves védelmi kiadás, amelynek el kell(ene) érnie a bruttó hazai össztermék legalább két százalékát.
A szerbiai illetékesek majd eldöntik, mi a jobb az országnak. Az európai posztkommunista térség eddigi történelme mindenesetre arra utal, hogy azok az államok, amelyek „bevonultak” a világ legnagyobb katonai szervezetébe, sokkal nagyobb eséllyel jutottak be az EU-ba is, mint azok, amelyek kívül maradtak vagy rekedtek.
