Általános ünnepi hangulat azért nincs Montenegróban, de a helybeliek közül sokan örülnek annak, hogy országukat meghívták a NATO-ba. Mások inkább morgolódnak a múlt szerdai döntés miatt, amelyet a katonai szövetség főtitkára, Jens Stoltenberg történelmi jelentőségűnek minősített.
Véleményét osztja Milo Đukanović kormányfő is, aki még tavaly márciusában jelentette be, hogy hazája a szövetség teljes jogú tagjává kíván válni. Támogatói arra számítanak, hogy a NATO-tagsággal nemcsak Montenegró biztonsága növekedne, hanem közelebb kerülne az EU-hoz, egyszersmind javulna a gazdaság helyzete és az életminőség is.
A meghívó egyébként azt jelenti, hogy megkezdődhetnek a tárgyalások a belépéséről. Az egyezkedés – néhány hónap után várható – lezárása után pedig következhet az eredményeket rögzítő dokumentumok és a csatlakozási jegyzőkönyvek aláírása, majd a tagországok parlamentjeinek állásfoglalása. Ha mindegyik törvényhozás igennel szavaz, már csak az ünnepélyes taggá avatására kell sort keríteni.
A múlt heti döntést sokan úgy értékelik, hogy a Nyugat lényegében elismeri és megerősíti Đukanović politikáját. Csakhogy ő nem minden választó álláspontját képviseli.
Sőt, hazájában rengetegen ellenzik a NATO-tagságot, ami ideális esetben akár már jövőre valósággá válhat, a függetlenség kikiáltásának tizedik évében. Persze az is elképzelhető, hogy kicsit tovább kell várni, talán 2017 közepéig.
Addig persze sok minden történhet. Az azonban biztos, hogy a NATO nem vonja vissza a Podgoricának átadott meghívóját. Az is egyértelmű, hogy a történtek miatt Oroszország gyökeresen átalakítja az eddigi szoros együttműködését a balkáni állammal. Olyannyira, hogy a közös programokat mind törölni akarja. Moszkva ugyanis csöppet sem örül Montenegró katonai irányváltásának.
A kemény válaszlépéseket tervező Oroszország „súlyos csapásnak” tartja a volt jugoszláv köztársaság NATO-integrációját. A szövetséget pedig továbbra is ellenségnek tekinti.
Ezt ugyan nem veri nagydobra, de lépten-nyomon érzékelteti, hogy nem nézi jó szemmel se a működését, se annak bővítését. Azt viszont annál gyakrabban ismételgeti, hogy a jelenleg 28 tagú közösség nem önmagáért van, hanem bizonyos állam(ok) ellen irányul.
A hidegháború vége óta az Egyesült Államok vezette katonai tömb tizenkét „újonccal” bővült. Az utóbbi 25 évben többségében a kelet-európai volt szocialista országok csatlakoztak a szövetséghez, amely legutóbb (2009-ben) Albániával és Horvátországgal gyarapodott. Figyelemre méltó, hogy mindkét ország az Adriai-tenger partján fekszik, miképpen az alig 630 ezer lakosú Montenegró is.
Stratégiai szempontból ez egy fontos térség. Ezért a parányi országot, amelyről az USA lakossága azt sem tudja, hol található, mindenképp be kellett „sorozni” a NATO-ba.
Amerika biztonságához valóban nem sokat tud hozzátenni Montenegró, de a szövetségnek szüksége van rá, hiszen a Balkán-félszigeten is egy szép nagy, összefüggő területre vágyik. Hogy mire jó a saját, kiterjedt térség, azt a nyugati stratégák szakszerűen el tudják magyarázni. A Kreml azonban nem fogadja el az érveiket, s azzal vág vissza, hogy a NATO be akarja keríteni Oroszországot.
A NATO–orosz kapcsolatrendszer alakulását mindig is Washington és Moszkva nemzetközi politikája, fellépése befolyásolta és határozta meg. A kommunizmus bukása után egy rövidke időszakban, vagyis az 1990-es évek legelején, még a békés és illúziókban bővelkedő óvatos együttműködés volt a jellemzőjük.
Az azt követő évekre azonban már inkább az egymás közti – szerencsére nem fegyveres – konfliktusok nyomták rá a bélyegüket. A gazdaságilag kimerült Oroszország közben (évekre) vissza is szorult, bár erejéhez mérten folyamatosan küzdött a NATO bővítése ellen.
Nyugodtabb és harmonikusabb periódus köszöntött be az évezred kezdetén. A színesnek nevezett – azaz a grúziai rózsás vagy az ukrajnai narancsos – forradalmak idején azonban Moszkva ismét nyugtalankodni és keménykedni kezdett. Sőt, azzal vádolta a Nyugatot, hogy ki akarja terjeszteni befolyását a posztszovjet térségre. Az első, igazán komoly összekülönbözésükre a 2008-as orosz–grúz háború idején került sor.
A kedélyek lecsillapodása után haszonelvű együttműködés alakult ki közöttük, ami a 2014-es ukrajnai események miatt megszűnt. A Krím félsziget orosz bekebelezése óta rendkívül elmérgesedett a NATO és Moszkva viszonya.
A feszültség az utóbbi időben valamelyest alábbhagyott. A szíriai rendezésre tett legutóbbi francia erőfeszítések közelebb hozták Moszkvát és Washingtont, illetve a NATO-t.
Ez azonban még mindig nem jelenti a viszálykodás és az acsarkodás végét. A két tábor továbbra is gyanakodva és idegenkedve figyeli egymást. A Montenegrónak átadott meghívó ráadásul bonyolítja is a helyzetet.
Moszkva szerint az ország NATO-tagsága károsan befolyásolhatja a szövetség és Oroszország viszonyát. Montenegróban, ahol a helyi tiltakozók „nem akarnak az orosz rakéták célpontjává válni”, szintén komoly elégedetlenség tapasztalható. Nemrég több hetes (ellenzéki) tüntetéseket is szerveztek a kormány és a katonai tömb ellen. Stoltenberg főtitkár ezért a minap egyebek mellett azt is megüzente Podgoricának, hogy „meg kell erősítenie a NATO-csatlakozás folyamatának társadalmi támogatottságát”.
