...miért is ne?, ha már költő disznózsírból, azt a lemezt hallgatom épp, mit tavaly ősszel a Forum ház, a nyomda mint olyan hulladéktárolójából kukáztam, amikor a folyóirat-találkozó – ahol is a Sikolyt képviseltem – „csúcspontjának” kikiáltott performanszához gyűjtöttünk ihletet és hozzávalókat; végül majd kamerákkal kísérve levonulunk a lépcsőn, lecipeljük az előző éjjel megszobrászott kollázsgólemet, az „eredetéhez” mintegy, közben felolvasom a Sympóból Bencsik Orsid novelláját, nem közlöm előtte a kamerákkal és a tisztelt egybegyűltekkel, hogy nem az én írásom, mire odaérek, hogyan nyúlt a bugyikámba a strandon a szerb fiú, már látom a papíron a megnyúlt tekintetek árnyékát, de illedelmesen hallgat a csend, nem hörren, csak a másnapos talpak tapcsikolnak lélekzetvisszafojtva, a kukához érünk, végre, egy örökkévalóság telt el időközben, elmosolyodok, eszembe jut – Beethoven: Piano Concerto No. 5.
„...valami nyárian csöndes és tiszta „őstermészet” ez, amelyben nem mocskolódott be még semmi, az anyagok még megóvták szüzességüket”, Tolnai kisregényének – elbeszélés? – utolsó sorai ezek, mindazonáltal „poén” nem lövetik le, nem ismered a kontextust, viszont a karcsú kötet mottójául is választhatnánk az idézetteket akár, szépen idézi a teljes művet, szűzi?, nahát!, pedig hamar rájövünk, a történet központi motívuma, a főhős vitrinében díszelgő – Cézanne A fekete óra című alkotásáról kölcsönvett – hatalmas tengeri kagyló bizony nem más, mint a női nemi szerv, igen, a beleképzelt kagylóhús klitoriszával teljessé lett puncuska, persze, nem annyira biológiai, sokkal inkább spirituális jelentésében, ahogyan azt a még szűzi lelkű, ám mindenáron „elkárhozni” vágyó kiskamasz elképzeli – persze már a jóval idősebb író szellemi retináján átgalvanizálva –, a vagina, az Örök Origó olykor szelíd, máskor dühöngő örvénye – óh, ma olvastam el ismét Ana Ristović Nulla körül című remek, szintén Bencsik Orsi fordításában megjelent versét: „A kéz pedig biztos helyen van, míg / a puha nulla körül köröz”, ismét az Örök Origó egyik szélsőségesen(?) megnyilvánuló manifesztációja – ragadja magával örök tekinteted, a horizonton minden körbefordul és megszületik önmagából – a vonósok díszsortüzével alig bír el a zongora.
Ottó ahogy szót szóba ölt, mint ahogyan az ember elalvás előtt elmélázik, szabadon asszociálva, tótágast állva, ha kell, túllibbenve a horizonton, nem kikényszerítve az emlékeket, hanem megszelídítve, mint a Kis Herceg a rókáját, mert emlékek ezek, biztosan érzem, ha nem egy meglévő/elmúlt/örök gyermekkorról, akkor egy imaginárius, elképzelt „múltról” – miközben a mosdóba vizeltem, ismét Beethoven szólt, de most egy másik változatban, előhalásztam a New York-i filharmonikusokat, pompás, mi? –, hősei ha nem hús-vér kissrácok, akkor apró gólemek, minden – jó – könyv az, ki látja át, mi „valóság”, mi „fikció”, mikor a Való – Egy.
„A gyermekkor időszámítása” ez, ifjúsági regény, bátran kijelentem – s nem a központi motívum ellenére, hanem: sőt! –, sajátosan „tolnais”, ugyanakkor – s részemről ez az egyik legnagyobb elismerés – némi finom (korai) gionos ízt is felfedezni vélek benne, honnan az asszociáció?, a legesleg... Gion-mű számomra, nem csupán, de leginkább az utolsó bekezdése miatt, amikor a fiú már csak a szélnek mondja el, mert a lány az uszállyal (és az apjával) mégis tovahajózott az éjszaka – Engem nem úgy hívnak...
Ottónk soha nem volt az a kifejezetten száraz, humortalan, fellegekből alátekintő egyszemű óriás, de itt aztán tényleg kacajfakasztó, le a kalappal, egy hosszú – bár sajnos csak 127 oldalon keresztül áradó – mosoly ez a könyv, időnkénti röhögős Himalája-megszakításokkal, helyzet- és főleg jellemkomikumban bővelkedünk, egy szuszra vagy háromra – többet nem engedélyezek! –, de végig beléolvadsz a történetbe, mérget veszek rá, hogy közben – regény a regényben – benned is felidéződik megannyi kamaszkori emlék, rávetíted önnön múltadat is a lapokra, hacsak nem voltál halott fából – ha azóta el is fásultál, aminek szívből remélem az ellenkezőjét! –, élvezni fogod cefetül, olvasd el, nem fogsz csalódni, megígérem, és ekkora – én beszéltem.
