Az új seriff koronája

„Washington városában új seriff van” – üzente a helyettese a bajor fővárosból, ahol a minap a világ talán legrangosabb nemzetközi biztonságpolitikai konferenciáján vett részt. A mondat és az egész beszéde hallatán sokan felkapták a fejüket, majd úgy értékelték, hogy a Fehér Házból érkezett seriffhelyettes berúgta az Európa-saloon ajtaját és felborította a földrész rendjét.

A Washingtonba (január 20-án) beköltözött seriff hivatalosan az Egyesült Államok 47. elnöke, Donald Trump, a helyettese pedig J. D. Vance, aki korszakváltónak tűnő müncheni előadásában (február 14-én) kioktatta az európaiakat demokráciából, szólás- és médiaszabadságból, egyszersmind felhívta a figyelmet az ellenőrizetlen tömeges migráció kihívásaira és a válságra, amellyel a kontinens szembesül. Meg egy olyan veszélyre, amely szerinte nem kívülről fenyeget, Kínából vagy Oroszországból, hanem belülről, az itteni hatalmak részéről.

Beszélt arról is, hogy a Trump-kormányzat bízik az ukrajnai háború észszerű megállapodással történő lezárásában. Európának ugyanakkor azt tanácsolta, hogy a következő években „tegyen nagy erőfeszítéseket saját védelme érdekében”. (Azért, mert a „rideg stratégiai valóság” miatt az USA már nem tekinti elsődleges szempontnak, hogy az európai biztonságra összpontosítson – ismertette az indokok egyikét a seriffhelyettes müncheni szereplése előtt két nappal Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter a NATO-tagországokbeli hivatali partnereivel Brüsszelben.)

A washingtoni seriff valójában azt üzente a helyettesével, hogy az Egyesült Államok aligha segít, ha az európaiak nem igyekeznek megszervezni a védelmüket és ennek részeként nem lépnek fel keményebben.

Merthogy Amerika ezentúl már „a világ nagy veszélyben lévő területeire összpontosít”. A (hanyatló) western Európa és az attól (dél)keletebbre eső perifériás, provinciális részek saloonjainak nyelvén fogalmazva: a fehér házi seriff nem akar olyan széleskörű és hatékony védelmet, támogatást biztosítani szövetségeseinek az ókontinensen, mint hivatali elődei az elmúlt 80 évben. Már nem tekinti elsődleges nemzeti érdeknek az európai biztonságot. Sőt igyekszik távolságot tartani az itteni szövetségeseitől, konfliktusoktól.

Mással, másokkal van elfoglalva. A nagyobb haszon és saját előny érdekében máshová helyezi a hangsúlyt: otthon az ellenfelei ellehetetlenítésére és az országhatárok védelmére, külföldön meg Latin-Amerikára, az Északi-sarkra, a Közel-Keletre és Ázsiára. Az utóbbiban az USA fő kihívójára, Kínára és az indo-csendes-óceáni térségre, illetve az ottani (biztonsági) szövetségi rendszerekre. Mindenekelőtt az Ausztrália, az Egyesült Királyság és az USA által 2021-ben létrehozott védelmi-biztonsági együttműködésre (AUKUS) és a 2007 óta Négyoldalú Biztonsági Párbeszédként (Quad) emlegetett országok (Ausztrália, India, Japán és az USA) csoportjára. Az AUKUS és a Quad célja Kína (ázsiai) ambícióinak fékezése, illetve annak megakadályozása, hogy az ázsiai kontinens megkérdőjelezhetetlen urává váljon. 

De előbb el akarja simítani az – előző amerikai kormányzat által szerinte fölöslegesen gerjesztett – államközi konfliktust Oroszországgal.

Amerika külkapcsolatait is igyekszik radikálisan megváltoztatni, hogy ezzel is hozzájárulhasson célja megvalósításához: országa felemelkedéséhez, aranykorának megteremtéséhez és primátusának biztosításához. A globális szabályokat saját elképzeléseihez igazítaná, amivel lényegében véget vetne az 1945 után kialakult nemzetközi rendnek, viszonyrendszernek. Az új világ kulcsfontosságú elemeiről, amelyek mindannyiunk jövőjét meghatároznák, az általa kiválasztott hatalmakkal egyezne meg: Oroszországgal és Kínával. Mellőzve, vagy jobb esetben hátrébb sorolva az Egyesült Államok régi szövetségesét, a vele évtizedek óta érdek- és (demokratikus) értékközösséget vállaló, s geostratégiailag legmegbízhatóbb partnerét, Európát és az EU-t.

Irányváltásának, s igyekezetének részét képezheti a transzatlanti együttműködés eddigi formáinak és szerkezetének gyökeres átalakítása, talán megszüntetése is. Az Amerika védőhálója alatt évtizedek alatt elkényelmesedett Európában sokan az utóbbitól tartanak. És attól, hogy a nemzetközi erőviszonyok (várható) megváltoztatása bárhol újabb háborúkhoz vezethet, akár az ókontinensen is, ahová az USA esetleges kivonulása után nemkívánatos hatalmak nyomulhatnak be.

Mély törésvonalak csúfítják máris a transzatlanti kapcsolatokat és az európai biztonsági architektúrát, amely néhol omladozik is. Mindez alapján úgy tűnik, hogy lezárulóban a kontinens biztonságát 1945 óta garantáló amerikai-európai együttműködés, amely a kölcsönös bizalomra és arra a politikai meggyőződésre épült, hogy a résztvevők mindenkor számíthatnak egymásra.

Európának szembe kell néznie azzal, hogy az Egyesült Államoktól már nem várhat olyan támogatást, mint korábban. Amikor a II. világháború befejezése után a – Moszkva vezette kommunista táborral szembehelyezkedő – Washington vezette (és sokáig nagy összegekkel finanszírozott, illetve elrettentő katonai erővel védelmezett) európai szövetségi rendszer az USA-t is erősítette. Sőt komoly hatalmi befolyáshoz segítette Eurázsiában, ami fontos volt a globális erőegyensúly fenntartásában. Az ókontinens egy részének pedig garanciát jelentett a szovjet, majd az orosz fenyegetésekkel szemben.

Úgy tűnik, Trump mindezt felrúgná, mert meggyőződése, hogy az európai szövetségesek már többe kerülnek, mint amennyi hasznot hajtanak Amerikának. Ezért kifizetődőbbnek, előnyösebbnek tartja, ha inkább Moszkvához közelít, akár Európa rovására, ellenében is. Több olyan nyilatkozat hangzott már el, amelyekből kiderült: Oroszországgal akár az európaiak feje fölött is kiegyezne. Ukrajnáról is (pontosabban a feldarabolásáról, gyarmatosításáról, kiszipolyozásáról), illetve az ország ellen bő három éve folytatott orosz háború befejezéséről, ami nemzetközi jogi szempontból bizarr ötlet, hiszen az USA nem harcoló fél. Igaz, a történelemben bevett gyakorlat, hogy az államközi fegyveres konfliktusok lezárásáról a nagyhatalmak döntenek.
 

Trump február 12-én telefonon tárgyalt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Európa erről utólag értesült, holott a biztonságáról és Ukrajna jövőjéről is szó esett a megbeszélésen. Hat nappal később Európa és Kijev képviselőit ismét távol tartották Marco Rubio amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter rijádi egyeztetésétől, jóllehet Trump és Putyin csúcstalálkozójának előkészítése, s a kétoldalú kapcsolatok normalizálása mellett napirenden szerepelt Ukrajna. Az csak valószínűsíthető, hogy idővel a tárgyalóasztalhoz engedik, Európával együtt, amely a háborúban Kijevet segíti, Moszkvát bünteti (miként az előző amerikai kormányzat).

De ez aligha változtat a lényegen, vagyis azon, hogy Trump és Putyin nemcsak Ukrajnáról, hanem talán Európáról is paktumot próbál kötni, esetleg más területekről is meg akar alkudni. A hátunk mögött ugyanis nagy egyezkedés zajlik a világban az USA, Oroszország és Kína főszereplésével.

Országok, népek, gazdaságok sorsa a tét. Ám amikor a birodalmak (az elődeik gyakorlatát követve időnként egymással) osztoznak a világon, a zsákmányon, a többiek véleménye nem érdekli őket.

Csak a saját érdekeik vezérlik őket. Az „üzletelésben” ezúttal olyan seriff tüsténkedik, akit hazájában (tavaly) 34 vádpontban köztörvényes bűnösnek nyilvánított a bíróság, továbbá egy olyan államfő, Putyin, akit kritikusai választott autokratának tartanak, s aki ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) – ukrajnai háborús bűncselekményekért viselt, „alapos okkal feltételezhető” felelőssége miatt – 2023. március 17-én elfogatóparancsot adott ki, valamint egy olyan kommunista fővezér, Hszi Csin-ping, aki a gyanú szerint a korrupció elleni hadjáratában félreállította, s talán meg is gyilkoltatta legveszélyesebb hazai (politikai) ellenfeleit, hogy akár korlátlan ideig hatalmon maradhasson. (Nem kizárt, hogy a seriff a szokásos jelvénye helyett a jövőben koronát visel majd, hiszen február 19-én királlyá léptette elő magát egyik rendelete kiadásakor.)

Sok minden utal arra, hogy az USA hosszú távon minél jobb kapcsolatokat akar kialakítani Oroszországgal. Talán úgy is, hogy ma még hihetetlennek tűnő engedményeket tesz neki. Ha ezáltal sikerülne maga mellé állítania Kína ellenében, esetleg csak leválasztania róla. Merthogy ezt az országot, nem mellesleg Moszkva legfontosabb stratégiai partnerét, tartja hazája legveszélyesebb riválisának, s főként az ellene irányuló küzdelemre összpontosítana. És arra, hogy egyszerre ne konfrontálódjon két meghatározó atomhatalommal.

Washington új seriffje az osztozkodás asztalánál talán megelégedne Grönlanddal, Ukrajna ásványkincseinek és más gazdasági erőforrásainak egy részével, s még ezzel-azzal. A terítéktől távol tartott európaiakat pedig arra sarkantyúzná a jövőben (is), hogy vásároljanak több amerikai árut, energiahordozókat (elsősorban földgázt, ebből is annyit, hogy az USA beszállítóitól függjenek) és pörgessék fel a (részben amerikai kézben levő) hadiiparukat. Ezenkívül egyéb elvárások teljesítését is megkövetelhetné az EU-tól.

A nagy osztozkodás idejére, és az utána következő érában Európa pedig találja fel magát ahogy tudja, s lehetőleg (folyamatosan) költsön minél többet a saját biztonságára. (Értsd: szerezzen be jó sok amerikai fegyvert is, hogy megvédhesse magát.) Amerikai csapatokra pedig ne nagyon számítson, mert azok egy részét kivonná a kontinensről. A NATO-t állítólag meghagyná, bár a tagállamokat az eddiginél jóval nagyobb katonai fejlesztésekre, kiadáskora kényszerítené. (Lásd még: „Made in USA” hadfelszerelés kötelező vásárlása.)

A borúlátók szerint az új világrendet azért alakíthatják ki Európa nélkül, mert a kontinens gyenge tényező a nemzetközi politikában és csökken a globális gazdaságban betöltött szerepe is. A derűlátók ellenben úgy vélik: Európa, illetve az EU megkerülhetetlen (gazdasági ereje nem lebecsülendő), s az európaiak – a nemzetközi zűrzavar, bizonytalanság és drámai felfordulás ellenére – képesek megbirkózni a problémákkal.

Az EU azonban csak akkor bír hatékonyan válaszolni a kihívásokra, ha megújul (átalakul szerkezetileg), összefog, s erőt mutató egységbe tömörül. Ez időbe telik, és nem is biztos, hogy mindegyik tagállama vállalkozna a feladatra. Késlekedésre viszont nincs idő, mivel már javában zajlik a globális geopolitikai viszonyok átalakítása.

Európa megpróbál ellenállni, összezárni, bár némely államai nem igazán elszántak. Sőt az EU szétesésével riogatnak, megfeledkezve arról, hogy összeomlás esetén akár több volt uniós tagország – hosszú távon – Moszkva gazdasági-politikai befolyása, rosszabb esetben fennhatósága, vezérlete alá kerülhetne bábállamként, miként az az 1940-es évek második felétől 1989-ig tartó időszakban – szintén a nagyhatalmak (1945-ös potsdami) megállapodása alapján – egyszer már megtörtént.

Az európai vezetők zöme úgy ítéli meg, hogy Trump békülékeny gesztusai, nyitása a szankciókkal sújtott, s a nyugati világból kiközösített Oroszország felé, illetve a várható ajánlatai, győzelemmel érnek fel Putyin számára. Az orosz elnök máris elégedett lehet. Az amerikai közeledéssel ugyanis megkezdődött Moszkva kiengedése az utóbbi évek elszigeteltségéből, és eltávolítása a diplomáciai, politikai szégyenpadról. Oroszország újra visszakerül a teljes körű nemzetközi kapcsolatok világába. Ráadásul egy olyan lehetőséggel, amire Putyin már legalább 2007 óta várt: az Egyesült Államok befolyásának csökkentésére és új globális, mindenekelőtt európai erőviszonyok kialakítására, amelyek az eddiginél (sokkal) kedvezőbbek Moszkva számára.

Röviddel az Ukrajna ellen 2022-ben indított inváziója előtt is értésre adta, hogy nem csak az ukrán szuverenitásról kell tárgyalni, hanem Európa biztonsági rendszeréről, amelyből kizárták a hazáját. Ennek megváltoztatása érdekében 2021 decemberében – az észak-atlanti szövetség által magát fenyegetve érző Oroszország biztonsági garanciaigényeire hivatkozva – megállapodástervezetnek nevezett ultimátumot adott át az Egyesült Államoknak és a NATO-nak. Az ellentmondást nem tűrő hangvételű javaslataival – a viszonosság említése nélkül – egyebek mellett teljes, s szinte azonnali biztonsági garanciákat követelt Oroszországnak. A dokumentumok olyan elvárásokat tartalmaztak, amelyek teljesítése esetén az USA vezette katonai szervezet a darabjaira hullott volna, az érintett kelet-közép-európai országok pedig NATO-tagság-, -fegyverzet és -védelem nélkül maradtak volna. A követelések teljesítése esetén Putyin visszaszerezhette volna országának az egykori szovjet befolyási övezetet. Ellenfelei szerint ezzel újból megfosztotta volna önállóságuktól, sorsuk irányításától a kommunizmus összeomlásakor (1989-ben) Moszkvától függetlenedett kelet-közép-európai országokat, népeket.

Trump és Putyin körvonalazódó együttműködése, s az amerikai kormányzat legutóbbi üzenetei, cselekedetei alapján sokan ismét ettől tartanak. És attól, hogy ha az erősebb győz elve érvényesül megint a világpolitikában, illetve ez alapján határoznak mások sorsáról, akkor egy globális erőszakspirál alakulhat ki, amelyben a magát izmosabbnak gondoló akármelyik regionális (közép)hatalom, vagyis Trump és Putyin lokális kiadása, bármikor követheti a legnagyobbak módszerét, példáját.

Ha ezt Trumpnak rövid idő alatt sikerülne elérni, büszkén tehetné a fejére a nérói-krőzusi típusú koronát, amely idővel alighanem múzeumba, neve pedig a történelemkönyvekbe kerülhetne, mint ama washingtoni seriffé, aki úgy kezdte el átalakítani a világot, hogy első lépésben neki jutott egy feldarabolt ország aranykincse, moszkvai társának abból egy értékesebb része, az áldozatuknak, Ukrajnának pedig a fájdalmas dicsőség, hogy mindezt hősiesen végigszenvedte.