A nagyim nem nagyon tudott szerbül. Mondjuk tudott köszönni „dobárdánt”, meg le tudta ültetni a bevetődött szerbajkú vendéget is, s meg tudta kérdezni, mit kíván enni-inni. De ezt valószínűleg képes lett volna végigcsinálni egy svéd vagy inuit illetővel is. Annyit szeretnék mindebből kihozni, hogy ember és ember nem elsősorban a beszélt nyelven keresztül kommunikál.
Többször elgondolkodtam már, hogy vajon az is magyarverésnek számít-é, ha Pistu üti Józsit... Mert – az általam annyira azért nem kedvelt – matematika törvényszerűségei alapján felállítottam egy (hm, mit? egyenletet? gyakorlatot?) vajdasági lajtorját: négy egyenlő negyedre oszlik nálunk a következő négy lehetőség: magyar ver magyart, magyar ver szerbet, szerb ver magyart, szerb ver szerbet. (Persze ez így nagyon leegyszerűsített modell: azt kell hozzá feltételeznünk, hogy az adott emberpopulációban kizárólag szerb és magyar nemzetiségűek élnek, s persze a megoszlásuk megközelítőleg fele-fele arányban alakul.) Jaj, hát tudom, megint naiv vagyok... és ráadásul „könnyen beszélek” itt a vajdasági magyarság tömbjének kellős erős közepén... mert...
„Újabb magyarellenes támadás történt Szabadkán. Ma még hír, de holnap már csak egy lesz a megannyi dokumentált eset közül. Ez így megy a Délvidéken hétről hétre, hónapról hónapra.
Az itteni magyarság helyzete egyre rosszabb, és a délvidéki magyar politikusok sem tudnak bennünket meggyőzni ennek ellenkezőjéről, akárhányszor is nyilatkoznak a nemzetiségi viszonyok jelentős javulásáról. Ha látszólag kevesebb atrocitás is történik, az nem azért van, mert megnőtt a közbiztonság, hanem mert a magyar fiatalok – ha csak tehetik - hétvégenként elkerülik a frekventált helyeket (pl. a szabadkai korzót, vagy Temerin szűkebb központját), vagyis kiszorulnak a perifériára, illetve testi épségük megőrzése érdekében egyszerűen otthon maradnak. Nem kétséges: a délvidéki magyar fiatalok egyfajta terror alatt élnek.”
(Vajdaság MA)
De hát... hahó!... igen sokat sétálok én a szabadkai korzón is széleskeblű éjszakákon!... Még néha oda is szólok az árnyékban meghúzúdó, csendesen pusmogó fiataloknak, hogy „ajd', dajte mi jedan gutjaj bre”, mire ők kuncogva válaszolnak, hogy „dim bre, čoveče!”. Ilyenkor a megfelelő válasz: „Pa znam ja, brate, šalio sam se... daj...”
Ja, hogy kivételes esetek? Mindig voltak, mindig is lesznek...
Esz-szalám alejkum!
