A lelkére kötöm minden Márquez-szerelmesnek, hogy ezt olvassa el. A többieknek kétszeresen! 1927-ben, éppen egy hónappal és két nappal a nagyapám megszületése előtt jött a Világra az egyik Csoda, a dél-karibi banántársaságok vették körül a szülőfaluját.
Gabito édesanyjának kényszerzarándoklata során egy helyütt megjósolta volt egy cigányasszony, hogy hat gyereket fog majd szülni egykoron. A leány – és titkos menyasszony-kisasszony! - akkor még ájuldozott, hogy jesszusklarinét! Ha sejtette volna, hogy azon felül még ötöt fog eme árnyékvilágra átalhozni... (Márquez ezredes széltől is óvott kicsi lányát egy időre messzi vidékre küldték a szülei, hogy „kiverje a fejéből” a makacs udvarlójának még az emlékét is. (Ez azért inkább az uraknak sikerül... ha sikerül.) Ismerős a szituáció? Később a Kolera idején megismétlődik majd az emlékezetes utazás...) S mindeme gigantikus gyermeksereg egyre parányibb és parányibb házban – melyet az asszony minden alkalommal Otthonná varázsol! - zsúfolódik össze a szüleivel. S az elsőszülöttben egyre jobban és jobban megérik az eltökélt, az igaz szándék: ő bizony író lesz, csak író. Semmi más. (Igen, a Márquez vezetéknevet anyai ágon örökölte a mágikus realista. Az apai a García.)
A kicsi fiúcska – a Család mókamestere, az elbűvölően hazudozó Isteni Kölyök, a megrögzött képregényfaló és -rajzoló karibi jassz – többször is átvonatozik a United Fruit Company által magára hagyott, trópusi didergésbe süllyedt kísértetrégión, s egy aprócska város pályaudvarán kopó helységnévtábla láttán mindig elmereng bimbódzó Álomvilágának bársonyos hullámain ringatózva. A hely neve: Macondo.
Patyolat nosztalgialovaglás az Azért írok, hogy elmeséljem az életemet című éteri agyagtábla.
Béke soraira!
Tartalmas napot Mindenkinek!
