Van valahol egy fotóm: Jocó barátommal egyszerre harapunk bele a vérszomjas marhapörköltbe. Ügyes és igencsak szemfüles volt az a fényképész, aki elkapta a pillanatot. A pokoli fintort. Amiután leszereltem, visszahívtak egy bográcsososos majálisisis erejéig a tornyosi általános iskolába, ahol azelőtt egy éven át helyettesítettem a folyamatosan szülő, olümposzi(boszi) biológiatanárnőket. Én voltam ezúttal a szakácsmester – séfnek ajánlott valaki, aki előtte már bizonyára szimatolhatta valahol a fakanalam nyomdokvizét a bográcsok felett a levegőégben elsuhanni –, aztán bátorra nyalogattam magam a pedellus – ezúttal kukta – gyümölcspárlatából: egy egész cseresznyepaprika a tányéromba dörgölve... Joca követte példámat. A fotós meg erre valahogy még időben figyelmezhetett. Meg is lett az eredmény. Minden szinten.
Másik alkalommal – még valahol boldog (egyetemista) csikóéveink idején –, Máté evangélista szülinapján, gulyáslevest főztünk a nagygombosi diákszálló zsebkendőnyi konyhácskájában. Jó érett, enyves marhahúsból szeretem készíteni ezt a tartalmas eledelt. A vereshajmát apróra vágott császárszalonnán pirítom, s még a felöntés előtt belekeverem a sárgarépát, a húst és a krumplit is, kicsit együtt sütögetem őket, aztán jöhet a fokhagyma, az őrült paprika és a kömény is – csak ezután öntöm fel a vízzel. Mehet még bele bors, majoranna bőven. Egy fél pohár paradicsom és a só csak a vége felé. S követlenül a felöntés után? A szárított cseresznyepaprika. Természetesen.
Ez alkalommal Gödöllőn vettük meg az igen bájos (Hajni? Andi?) zöldségárus lánykánál a hozzávalók java részét. A kb. egy tucatnyi szárított paprika abból az enyhén csúcsosodó fajtából való volt, amit biztos te is kóstoltál már. Csupán egyetlenegy volt szabályos gömb alakú.
Főzés közben erősen kóstolgattuk a helyi diszkontban vásárolt, leárazott, lejárt szavatosságú német búzasört, így mire az ebéd megfőtt, megvolt már hozzá a kellő étvágy is. Mohón nekiláttunk a forró levesnek. Egy-egy cseresznyepaprika belekapar. Kóstol. Hm... semmi... Se itt, se ott... Újabb próbálkozás: ehh, megint semmi! És így tovább. Már kifogyóban volt a tár, amikor a „szabályos” darab Máté evangélistának jutott. Épp magyarázott valamit, én pedig a tányéromba mélyedve burkoltam lelkesen. Egyszer a mondat közepén hirtelen elhallgatott. Felnézek, mondom: mivan? Ő csak néz, izzad, hápog, szemében páni félelem. Gyerek vagy, mondok. Belekanalaztam a levesébe. Egy hosszú pillanatra megdermedtem... aztán rohantam a csap alá tartani tűzben elégő szegény nyelvemet.
Kedves olvasó! Ha rendelkezel eme remek erőspaprika nemes szaporítószervével, kérlek nagyon szépen, jelentkezz! Hálám örök lesz!
De pont ilyen kell: hogy a gatyám is leessen, ha csak a nyelvem hozzáérintem!!
Béke Veletek!
