Van ez a szomszédom, tudod. A nagyanyám csak rosszvasasnak nevezi. No jó: nevezné. Ha élne még szögény – és volna „szerencséje” ismerni az illetőt. Szóval ennek a szomszédomnak van egy kutyája. Kuvasz.
Neki – mármint a kutyusnak! - köszönhetem, hogy egy ideje imádom a fajtát! Azelőtt a hideg is kirázott, ha csak rágondoltam. Köszönhető ez annak, hogy évekig megrögzött bringatúrás voltam. (OK, most is, de egy ideje csak gondolatban...) Aztán nem voltak túl jó tapasztalataim.
A helyzet a következő: amikor a hobo-trpszek ráunnak a nap tomboló/izzasztó hevére, egy idő után nappal alszanak és az éj jótékony hűvösében tekernek. Tyifu, Kutuddzu és Mundzum-blu így csinálja ezt. Mindez igazán remek móka is lenne, ha... A Kunságban az a szokás dívik, hogy éjszakára szabadon eresztik a láncaikról a blökiket – melyeknek java része épp kuvasz abban a régióban. Persze, hiszen mire-kire is számíthatnának? Autósokra, akikre aligha jelenthet veszélyt a kósza véreb – hogy a kutyát esetleg elgázolhatja a gépkocsi? kit érdekel az?... -, meg gyalogosokra, akik minden valószínűséggel tolvajok, így jobb is, ha a nadrágjuk szára megszabatik!... Éjjel tovatekerő bringatúrás ugyan kinek jutna eszébe? Akkora élmény, amikor a pedál alatt váratlanul felhördül egy monstrum. A halálosan kikészült térdem minden alkalommal meggyógyul, amikor ez történik. Rekordokat döntögetek.
De a szomszéd kuvaszt egyszerűen zabálom! Akkora szíve van, hogy szerintem a gazdája egész családjának összesen tizedakkora sincs. Barbie. Mint egy jegesmackó, olyan...
Ám hosszú évek óta csupán két-három alkalommal láttam őt szabadon. Láncon tartják szegénykét. A háza egy ketrec, néhány léc, alatta semmi, felette egy lyukas hullámpala. Ősszel, tavasszal beázik, nyáron rásüt a haragos napnak sugára, télen átfúj rajta a metsző szél, éjjeleken a – 20 ringatja álomba... S én semmit sem szólhatok... Nem én dógom.
Jönne az állatkommandó, jönne a jóságos dzsinn, ki egy jó időre kicserélné a gazdájával.
Salom!
