Hát csak úgy, hihi... kedvem támadt kicsit szétnézni a Kórházban. És a környékén. A városka szélén.
Ja, meg tudod, ott töltöttem hat hónapot a tiszti büntetőkaszárnyában. Ami ugye ott van a „lúdnica” tövében. (Mondták is a srácok anno: No, jó helyre kerültünk... előttünk temető, mögöttünk temető, mellettünk pszichiátria...) Jókat nosztalgiázgatok, míg végiggördülök – libbenő szikla – a bringaúton a laktanya mellett. Minden kis zeg-zug az udvarában egy-egy szélesen mosolygó emlék. Bizony mondom: igencsak mókás fél év vala az a hatalmas túrás a sittben.
Panic, panic-panic!... Nő a feszültség az első selymes tavaszéjszakában. Hola, Hombre, muchas gracias! No need to go crazy. To go mad. No way.
No, jó: a bokám is megint bemondta az unalmast. Azért is járok a kórházba. Aszongyák, jött egy új néni a rehabra. A fizikoterápiára, nem a neuróra. Gondoltam, adok egy esélyt magamnak.
Fene tudja, nem vonz a mankó. A tolószékkel meg hogyan mászok fel a negyedik emeletre?
Hogyan nyomom a Shiva pogót a Kalambo kutyáján?
Bájbájszása!
