Mi is elszavaltuk nagy ünnepünkön a Nemzeti dalt a suliban, úgy mint a forradalmár Sándorunk a múzeum lépcsőjénél. És közben elképzeltük, ahogy a dicső márciusi ifjak ettől annyira fellelkesültek, hogy rögtön leszaggatták magukról a Habsburg-láncot, melynél a kard sokkal fényesebb.
Nem úgy, mint a sehonnai bitang emberek, akik nem mertek halni, pedig kellett volna. Hanem inkább elmentek bevásárolni a budai osztrák szupermarketbe, ahol éppen akciós bécsi virslit árultak.
– Szegény Petőfi! – sóhajta atata. – Ha tudta volna, hogy az unokáknak százhatvannégy év után nem az osztrákokkal lesz bajuk, hanem főleg egymással. És hogy az egyik meg a másik oldal is külön-külön szavalja a Talpra magyart, és még az osztrák sógort is jobban kedvelik, mint egymást. Az akciós bécsi virsliről nem is beszélve.
– Erről jut eszembe, Tegyula – szakítá félbe atata magasröptű gondolatait amama. – Vettem a piacon finom magyar pulykavirslit, olyan szép nemzeti színekbe volt csomagolva, gondoltam jó lesz az ünnepre. Egy krajinai beszerző árulja, és mindig le akarja nekem fordítani, hogy mit ír rajta.
– Nagyon jellemző – duzzoga a Zacsek. – Ha a többségiek meg is tanulnak néhány szót magyarul, akkor ezt elsősorban a magyar húsiparnak köszönhetjük, és nem annak, hogy a mi kedvünkbe akarnak járni. Azt már tudják, hogy mit jelent a disznósajt vagy a parasztkolbász, de ha magyarul kérsz jegyet a szabadkai vasútállomáson, akkor az a válasz, hogy nerazumem.
Egy német autós eltéved Belgrádban, meglát két rendőrt, segítségért fordul hozzájuk.
– Sprechen sie Deutsch?
A két rendőr rázza a fejét, hogy nem érti.
– Do you speak English?
Ismételt fejrázás.
– Parlez-vous francais?
Továbbra is semmi, az autós bosszúsan továbbhajt. Az egyik rendőr megszólal:
– Szlusaj, Miodrage, azért nem ártana már megtanulnunk egy idegen nyelvet!
A másik legyint:
– Minek? Látod, ez is hány nyelven tud, aztán mire ment vele?
Ámde a héten Brüsszelben nem voltak nyelvi problémák, pedig a Nikolics Tómó uopste nem az a kimondott poliglott. Olyan lelkesen jött haza az Ashton Katinkával való találkozóról, mintha puszit kapott volna tőle. Rögtön elújságolta, hogy az albánok betojtak, és mindent megadnak a koszovói szerbeknek, amit csak kérnek.
– Már megint hülyítik a jónépet – füstölge a Zacsek. –Mintha nem is együtt tárgyaltak volna az Ashton bárónővel. Miközben a Tómó azt állítja, hogy a sipik meghátráltak, és hamarosan meglesz a megállapodás, a Dacsics Ivica szerint ez még nagyon messze van. Arról nem beszélve, hogy Pristinában nem is értik, miről beszél a szerb elnök, mert nekik eszük ágában sincs engedményt tenni.
– Lehet, hogy egy kis saját főzésű slyivovicával lágyította meg Katinka szivét Nikolics – okoskoda amama. – Kár, hogy az albánok csak bózát isznak.
– Hogy jön most ide a szilvórium, Tematild? – idegeskede atata.
– Úgy Tegyula, hogy összehozza az embereket. Ezért ajánlgatja a Tómó a bajcsetinai komáját, hogy nevezzék ki a szerb erdőgazdasági vállalat vezérigazgatójává, mert együtt szokták főzni a pálinkát. Kortyolgatás közben rájött, hogy milyen rátermett ember.
A Tómóék másik káderét, a Szelakovics igazságügy-minisztert pedig az ásványvíz miatt emlegetik.
– Képzelem, hogy milyen szomjasan jött haza Zágrábból, ahol a horvát kollegával tárgyalt – sopánkoda amama.
– Ugyan miért lett volna szomjas a Szelakovics, Tematild?
– Azért, mert köztudott, hogy nem iszik horvát vizet. Megírták az újságok, hogy egyszer az egyetemen kitépte az egyik diáklány kezéből a horvát ásványvizet, és a szemétbe dobta. Mert nem szerb vizet ivott. Amilyen öntudatos káder, előbb halna szomjan, minthogy egy korty horvát víz lecsússzon a torkán!
– Majd meglátnám, ha eltévedne a sivatagban, és sehol egy Knyáz Milos! – kuncoga a Zacsek. – Megtanulná, hogy nem mindig ők szabják a feltételeket.
Egy ember megy a sivatagban, már nagyon szomjas. Végre meglát egy beduint, aki mindenféle csecsebecséket árul.
– Van egy kis vize? Meghalok szomjan!
– Sajnos, vízzel nem szolgálhatok, viszont nagyon szép piros pöttyös nyakkendőim vannak.
Már alig vánszorog, amikor megérkezik az oázisba. Az egyetlen vendéglő előtt szigorú portás áll.
– Van vizük? – suttogja az elcsigázott vándor.
– Hogyne, uram, amennyit csak óhajt! De sajnos, ide csak piros nyakkendővel lehet belépni.
PISTIKE, márciusi ifjonc és szomjas poliglott
