A Zacsek úgy fenn hordja az orrát az utóbbi időben, mintha celeb lenne! Úgy szólíttatja magát, hogy „tanár úr”, és folyton arra panaszkodik, hogy nincs ideje kikapcsolódásra. Pedig itt a gyönyörű tavasz, és már nagyon kívánkozik a zöld természetbe!
– Talán kettős könyvelésre oktatja a kezdőket a vállalatban, Zacsek zomzéd, és sok a jelentkező, azért nem járhat kirándulni? – érdeklőde amama.
– Nem kettős könyvelést, hanem magyar nyelvet oktatok leendő kettős állampolgároknak, zomzédasszony – dicsekede a Zacsek. – Igaz, egyelőre csak egy tanítványom van, a bánáti szobafestőnk, de mások is érdeklődnek. Jovicának az öregapja még magyar volt, de aztán elszerbesedett a család. Most meg beadta az állampolgári kérvényt, és naponta jár hozzám, hogy legalább valamit konyítson az ősei nyelvéből.
– Milyen szép, hogy az unokák így visszatérnek az elődök hagyatékához, és újra felfedezik a gazdag magyar kultúrát! – szipoga amama elérzékenyülten. – És talán már verseket is tanulnak a Jovicával? Például azt hogy: Este van, este van, ki ki nyugalomba... Lomha békák görögnek szanaszét... Hogy ez a Petőfi milyen nagy zseni volt!
– Azt a verset Arany János írta és nem Petőfi, Tematild – világosítá fel őt atata. – Különben köztudott, hogy sajnos nem kulturális okok vezérlik a legtöbbet azok közül, akik a felmenőik után szeretnék megkapni a magyar útlevelet, hanem a külföldi munkavállalás lehetősége. Nem a pesti Nemzeti Múzeumba sietnek, amint megkapják az uniós passzust, hanem szaladnak Bécsbe, vagy Münchenbe, mert itthon felkopik az álluk.
– Valahogy nem tapasztalom azt a szédületes felvirágzást, amit a haladók ígértek a tavaly májusi választások előtt – tűnőde a Zacsek. – Pedig milyen sokan felültek nekik! Még a saját unokaöcsém is, aki most beleesett az ötszázas kvótába.
– Azok közé került, akik ötszáz eurót keresnek havonta? – érdeklőde amama. – Milyen szerencsés gyerek!
– Dehogy szerencsés! Mostanában naponta ötszázan kerülnek az utcára, és ő is közéjük került. Aztán megpályázott egy raktárnoki állást Szabadkán, ám kiderült, hogy nem kevesebb, mint ezernyolcszázan pályáztak arra az egyetlen helyre! Naná, hogy mást vettek fel. Ezért nem csoda, ha annyian próbálnak külföldre menni.
Egy bánáti srác a bécsi építkezésnél helyezkedik el, ahol már több falubelije dolgozik. Egyszer hangos üvöltésben tör ki.
– Mi történt? – kérdezi tőle a munkavezető.
– Ráesett egy tégla a lábamra.
– Ezért kell így üvöltened? A Pistára tegnap rádőlt az egész fal, és még csak meg se mukkant.
Ámde sokan nem a magyar útlevélben bíznak, hanem még mindig a Tómóékban. Azt híresztelik, hogy aki aláírja a haladók petícióját a Pajtics Boján megbuktatására, az könnyebben jut álláshoz.
– Elképesztő pimaszság, amit ezek a volt radik meg a díszes társaságuk művel! – háborga a Zacsek. – Az utcán akarják megkaparintani a hatalmat ugyanolyan hazugságokkal meg manipulációkkal, mintha most is a Zlóbó meg a Sesely irányítaná őket. Nem elég nekik Szerbia, hanem Vajdaságot is le akarják igázni a primitív politikájukkal, itt is saját pártkádereiket akarják beültetni az összes vezető állásba.
– Hja, Zacsek, maga is tudja, hogy tömeg ellen meg szél ellen nem lehet fütyülni – inté őt atata. – Lehet ugyan, de vizes lesz a nadrágja. Úgyhogy nekünk nem sok mozgásterünk van, ki kell várnunk, amíg ez a bolondéria is lecseng.
– Nálunk a sarki hentesboltban már be is ültettek egy új kádert – szóla közbe amama. – Biztosan ő is haladó, de ahhoz képest elég udvarias.
– Miből gondolod Tematild, hogy az új hentes a kormánypárt tagja? – csodálkoza atata.
– Abból, hogy amikor nem jutott eszembe, hogy hogy mondják szerbül a lapockát, azt mondta, mondjam csak nyugodtan az anyanyelvemen, mert ő ért bunyevácul is.
– Hát igen, jól összekevertek bennünket az újvidéki miting szónokai, amikor a „bunyevác magyarokat” köszöntötték – bólogata atata. – Kibújt a szög a zsákból, kiderült, hogy mennyire nincsenek tisztában az itteni körülményekkel. Olyan hülyén hangzott, mintha mi sumadijai lálóknak neveznénk őket.
Egy délebbi fickó, hazafelé tartva az újvidéki mitingről, kérdi a vonatban Lálótól, hány óra van. A bánáti nem felel.
– Látod, milyen emberek vagytok ti, vajdaságiak! – mondja neki szemrehányóan. – Szépen kérdezek tőled valamit, te pedig hallgatsz.
Erre mégis megszólal a kérdezett:
– Ide hallgass, koma. Ha megmondom neked, hogy hány óra van, akkor te biztos megkérdezed, hogy hová utazok. Én megmondtam volna, hogy Tamáslakára. Akkor azt kérdezted volna, hogy mennyi földem van és van–e eladó lányom. Ha megmondom, hogy van, akkor azt kérdezted volna, hogy szabad-e minket meglátogatni. És ha azt mondom, hogy igen, akkor te el is jönnél hozzánk és rögtön megkérnéd a lányom kezét. És mit csináljak én egy olyan meztelen seggű vejkóval, akinek még órája sincs?
PISTIKE, kulturált kőműves és szittya bunyevác
