Joggal töpreng sok ezer magyar ezekben a napokban Vajdaság-szerte: Szavazzunk-e vagy se!? Ha igen, akkor vajon szívvel vagy ésszel!? Tökéletes megoldás természetesen ritkán adódik, de a pillanathoz mért legjobb választ mégsem nehéz megtalálni! Ebben próbál segíteni ez a magánvéleményt tükröző blogbejegyzés.
Hetvenöt évvel ezelőtt a fenti címmel jelent meg a budapesti Szép Szó (irodalmi és társadalmi folyóirat) tematikus száma, amely József Attila Hazám c. versével nyitott. Persze tudom, hogy a mostanság hivatalos magyar ideológiában már József Attila is kegyvesztetté vált: éppen a rakpartra készülnek lefokozni csodálatos szobrát – talán azért, hogy az őt nem kedvelő hatalmasságok ne láthassák „egész népem” tanítóját országházbeli magasságos ablakaikból. De merem remélni, hogy azok, akik nemzeti történelmi alkotmányban utaznak, mégsem vethetik ki teljesen az egykori(?) hárommilió koldus országának tudatából annak egyik legnagyobb költőjét. Már csak azért sem, mert az „újhivatalos” Európa-ellenes jelszót talán éppen József Attila ihlette (ha ugyan olvasták őt a menetelők): itt említett versének végén található ez a két sor: „Adj magyarságot a magyarnak,/hogy mi ne legyünk német gyarmat.”
De térjünk vissza a gyakorlati kérdésekhez! A Kelet-Euróa-szerte állítólag olyannyira áhított polgári demokrácia elvei szerint eleve rosszul választ az, aki pusztán nemzeti érzelmektől befolyásolva szavaz. Ez azonban mifelénk értelmetlen és kontraproduktív, hiszen olyan többség körében élünk, amely félelmetes nemzeti mítoszok szárnyán rontott önmagára és testvéreire, sőt a mai napig képtelen, akár önmaga építését szolgálandó, megszabadulni az önbéklyózó mítoszoktól. Ezért vált lehetségessé például az is, hogy egy külföldi miniszterelnök – nemzetközi precedenst teremtve – oly jelentős szerepet vállaljon a szerbiai választási kampányban egyetlen nemzeti alapú párt oldalán.
Alapvetően három út közül választhat vasárnap az öntudatos vajdasági magyar polgár: (1) a Vajdasági Magyar Szövetség különböző szintű listáira szavaz, ha legfontosabb tényezőnek nemzeti hovatartozását tekinti, valamint ha úgy érzi, hogy az ebből fakadó hátrányok kiküszöbölése a legfontosabb politikai cél. (2) A Demokrata Párt magyar nemzetiségű önkormányzati jelöltjeire szavaz, ha nem érzi magát nemzeti mivoltában megrövidülve és ha fontosabbnak tartja, hogy községébe minél több központi kormánypénz folyjon, mint azt, hogy az ő társadalmi lényét képviselő párt kezébe kerüljön a helyi hatalom. (3) Végül, ha kifejezetten tiltakozó szavazatot akar leadni, akkor vagy a Mindannyian Együtt tarkabarka kisebbségi koalíciót választja, vagy az önmagát „nem-versengő programpártnak” tekintő, vagyis az igazi megmérettetéstől rendre rettegő Vajdasági Magyar Demokrata Párt itt-ott külön felálló jelöltjeire voksol.
A fentiek alapján nem nehéz látni, hogy alulírott szerint a VMSZ messzemenően a legjobb választás, sőt, az egyetlen járható út.
De tegyük hozzá gyorsan: természetesen nem tökéletes választás. A VMSZ eddigi politikáját, helyenkénti magatartását és módszereit rengeteg bírálat érte és éri, annak ellenére, hogy az általa dominált Magyar Nemzeti Tanács eredményeihez mérhető telejsítménnyel egyetlen más délvidéki magyar – ha tetszik: kárpát-medencei – politikai erő nem büszkélkedhet. Mindazonáltal a VMSZ-nek kötelessége lenne odafigyelni a kritikákra és soha nem félni azoktól. Bírálatok kereszttüzében edződik az igazi politikus!
Blogszerzőként hadd említsünk most csak egyetlen érthetetlen és értelmezhetetlen, vagyis elfogadhatatlan döntést: hogy létezik az, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megengedi saját lapjának, a Magyar Szónak, hogy az letiltsa a hozzászólásokat az újság honlapján!? Méghozzá pont a választási kampány előtt, immár több hónapja. Arra már gondolni sem merek, hogy esetleg éppen a politikai vezetés valamilyen szintjéről érkezett ilyen ötlet, sugalmazás, netán parancs. Ha választások előtt sem szabad a délvidéki magyarnak saját lapjában vitatkoznia, akkor mikor és hol szabad!? Emlékezzünk csak arra, hogy az Arab Tavasz során hatalmas és rettenetes rezsimek dőltek meg és diktátorok kerültek bíróság vagy puskacső elé annak ellenére, hogy megpróbálták korlátozni alattvalóik számára a világhálós politikai gondolat-nyilvánítást! Ez ma már a gyengeség jele, és sehová nem vezet, csak hitelvesztéshez.
Amire semmi szükség: a VMSZ és az MNT a jelenlegi szerbiai, vajdasági körülmények között az egyetlen racionális erő, amelyet támogatva az is hozzájárulhat az előrelépéshez, aki elsősorban nemzeti hovatartozásban gondolkodik, de az is, aki számára a legfontosabb cél Szerbia normalizálása és az Unióhoz való csatlakozás. (Remélhetőleg ez utóbbi célt nem rendítette meg szűkebb pátriánkban az sem, hogy a nemrég itt kampányoló külföldi hatalmasság rég leszereltette az uniós zászlókat a háta mögül. Mint láttuk, az otthoni retorikával szemben Brüsszelben ő is az EU-val való kiegyezésen munkálkodik, mert egyszerűen nincs más út a normalizáció felé.)
Egy elméleti politikai térben esetleg lehetne tömeges „tiltakozó szavazattal” későbbi „jobb belátásra” bírni bármilyen pártot. Csakhogy itt nem kristálytiszta helyzetben politizálunk és még mindig túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy ne a legfontosabb célok mentén szavazzunk. A helyi önkormányzatokban is, a tartományban is, de elsősorban a szerbiai parlamentben valódi, erős frakcióra van szükség (nem pedig valami formális, „kisebbségeknek kijáró”, de valódi politikai erőt nélkülöző kváziképviseletre) ahhoz, hogy a vajdasági magyarság legfontosabb érdekeit – a körülményekhez képest – érvényesíthessük. Ennek érdekében csak egy olyan párt tehet érdemben, amellyel való egyezkedés még a legnagyobb szerb pártok szempontjából is tétnek számít. A VMSZ ilyen pártnak bizonyul.
A választás tehát egyértelmű – és az is, hogy meg kell tennünk. PunkTum.
