Európa jövőjével kapcsolatosan a kezdetektől fogva különféle elképzelések léteztek. Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni ezek felosztását – ami nem biztos, hogy eleve szerencsés megoldás –, akkor azt mondhatjuk, kétféle alapvető verzió létezik. Az Unió kereszténydemokrata alapítói, mint pl. Schuman, Adenauer vagy Alcide de Gasperi, a liberális víziót hirdették. Ők az egyéni szabadságot tekintik a legfőbb európai értéknek. Úgy vélték, nincs szükség egyfajta európai szuper államra, mert az csak veszélyeztetné az egyéni szabadságjogok gyakorlását. Az Európai Unió elődjének tekintett, 1957-es Római Szerződés valójában Európa 19. századi liberális vízióján alapult, mely az áruk, a tőkék és az egyének szabad mozgását garantálja. Európa másik víziója egyfajta szuper államot, Európai Egyesült Államokat preferál. François Mitterrand, Altiero Spinelli, Jacques Delors által vallott eszmék a 20. század első felében kialakult kollektivista törekvésekből nőtte ki magát. Európát egyfajta szuper államként, Európai Egyesült Államokként képzelik el, ami azonban bizonyos szempontból a nemzetállam európai szintű kópiája, megismétlése, amit felvilágosult technokraták irányítanak. Ez utóbbi vízió a föderális Európát olyan paternalista államként képzeli el, amely általános szintű szabályozással és a jövedelem újraelosztásával kíván jólétet teremteni. De úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az első vízió decentralizált, a második erősen központosított Európát preferál.
EURÓPA JOBBAN TELJESÍT?
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke egyik közelmúltban megtartott előadásában azon meggyőződésének adott hangot, hogy az Unió gazdasága kiváló állapotban van, a korábban meg-megerősödő euroszkepticizmus pedig megszűnőben. Az előadásából az volt „kiolvasható”, hogy a Brexit-tárgyalások is sínre kerültek, itt az ideje a föderális Európa létrehozására. Kritikusai azonban azonnal felhívták a figyelmet, hogy valójában egyedül a német gazdaság teljesít jól az egész Unión belül, a periférikus országokba kihelyezett német gyártókapacitások pedig csak javítják a teljesítményét. Ha pedig az Unión belül pl. a görögöket, olaszokat vagy spanyolokat nézzük, egyáltalán nem beszélhetünk kiváló gazdasági teljesítményekről. Közben pedig arra is érdemes odafigyelni, hogy a világgazdaságban milyen trendek látszanak kirajzolódni. Az USA egyre inkább vetélytársat, nem pedig szövetségest lát az EU-ban. Oroszország kívülről próbálja a befolyását növelni, Kína pedig a 16 kelet-közép-európai országgal létesített közvetlen kapcsolatával szintén repedéseket próbál előidézni az Unió belsejében. A nemzetközi helyzet inkább a föderális európai híveinek jelent most jó hátszelet, de a tapasztalt politikusok, közgazdászok, akárcsak a tapasztalt tengerészek, tudják, hogy a kedvező széljárás nemcsak hogy nem tart örökké, de akár még hirtelen meg is fordulhat.
GYORSVONATON AZ EU-BA
Az is körvonalazódni látszik, hogy az Európai Bizottság milyen lépésekkel szeretné megvalósítani az erősen centralizált Európai Egyesült Államokat. Még 2012-ben létrehozták az Európai Stabilitási Mechanizmus elnevezésű pénzügyi szervezetet, akkor azzal az indokkal, hogy a gazdaságilag válságba került országok problémáit segítsen megoldani. A szervezetet 2020-ig egy európai valutaalappá szeretnék fejleszteni, amely Európában a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerepét lesz hivatott átvenni. A történetbe szépen illeszkedik, hogy 2019-re létre kívánják hozni az EU-s pénzügyminiszter pozícióját is. Az ő feladata lesz a nemzeti, vagyis a tagországok költségvetésének a felügyelete, ellenőrzése. Ezzel gyakorlatilag hatékonyabbá válhatna az EU pénzügyeinek intézése és a válságkezelés is. Ugyanakkor úgy is tekinthetünk rá, hogy „lekiskorúsítaná”, szuverenitásában korlátozná az egyes országok kormányait. Bizonyos elképzelések szerint 2019–2020-ig meggyőznék a még kívülálló tagállamokat az eurózónához történő csatlakozás ügyében is. A gyorsítás lehetőségét a Brexit teremtette meg. A britekkel ugyanis ezt valószínűleg nem lehetett volna megcsinálni. Most viszont a húzódozókat feltehetően vagy megvásárolják, vagy megzsarolják és akár 2-3 éven belül létrejöhet a föderális Európa.
Mindezek tükrében talán csupán véletlen lehet, hogy Dušan Vujović pénzügyminiszter épp a napokban jelentette be, hogy Szerbia 2020-ra meg tud felelni az úgynevezett konvergencia-kritériumoknak? Az EU-t létrehozó maastrichti szerződés 121. paragrafusában felsorolt feltételek szerint ugyanis a tagállamok éves költségvetési hiánya nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, a bruttó államadósság pedig nem lépheti túl a GDP 60 százalékát. Vajon elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy a mostanában a sokat emlegetett időpont 2025 előtt is tagországgá válhatunk? Vagy akár még az is, hogy bevezetjük az eurót a teljes jogú tagság elnyerése előtt? Furcsának és hihetetlennek tűnik ugyan, de egyik szempontból sem lenne ez példátlan eset, így nem zárható ki sem…
