Miközben mi azon aggódunk, hogy fogyunk, a világ népessége még mindig növekvőben van. Afrika, azon belül is a Szaharától délre elterülő térség az emberiség túlnépesedésének az igazi problémája. A mindig is perifériának számító, több értelemben is a „fekete” jelzővel illetett kontinens a 21. század elején még óriási gazdasági növekedést produkált, s ennek következtében sokan „Afrika évszázadáról” beszéltek. Később a dolog a visszájára fordult. Most azonban ismét van remény: gazdasági szempontból (is) Afrika lehet a 2018. év egyik nagy meglepetése.
Az Economist magazin még 2000-ben is „reménytelen kontinensnek” nevezte a földrészt. A gyarmati rendszer béklyóit fokozatosan levető Afrikát még a múlt század 80-as, 90-es éveiben a visszaesés jellemezte a születéskor várható élettartam, a beiskolázási ráták és az egy főre jutó élelmiszer-termelés tekintetében. A gyarmatok felszabadultak, de a befolyásnövelésen keresztüli újgyarmatosítási törekvések nem csitulnak. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és Kína jeleskedik ebben. A kontinens modern kori gyarmatosításának története a portugálokkal kezdődött, akik a 15. századtól kezdve telepeket, kereskedelmi állomásokat, erődöket és kikötőket hoztak létre az afrikai partok mentén. A belső területeknek a feltérképezése csak a 18. században kezdődött meg. A 19. század végéig az európai utazók feltérképezték a Nílus, a Niger, a Kongó és a Zambézi folyókat és azok környékét. Lényegében ekkor derült ki, hogy a kontinens mennyire gazdag ásványi nyersanyagokban. Az 1870-es években azonban Afrika területének csupán mintegy 10 százalékát uralták a gyarmatosítók. Ezt követően a közlekedés, a szállítás és a távközlés területén elért vívmányok, a technológia fejlődése tette lehetővé a rohamléptekben történt gyarmatosítást.
AFRIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK?
Afrika egységesítésére ebben az évben valószínűleg újabb nagy kísérletet tesznek. Az 55 afrikai nemzetet magába foglaló szabadkereskedelmi egyezmény tervezete már elkészült. Egy ilyen megállapodás hatalmas piacot hozna létre, ahol szabad lenne az áru, a munkaerő és a tőke áramlása. Ezt azonban hátráltatja, akár el is lehetetlenítheti, hogy néhány ország mereven ragaszkodik pl. az ásványkincsekre kivetett vámokból eredő bevételéhez.
Az Afrikai Egyesült Államok ötlete nem most vetődött fel. 1963-ban Kwame Nkrumah ghánai politikus javaslatára létrejött az Afrikai Unió. Nkrumah már akkor azt javasolta, inkább egymás között kereskedjenek, mert hátrányos, ha csupán a fejletteknek szállítanak nyersanyagot. A helyzet máig sem változott lényegesen. Az afrikai országok főként nyersanyag-exportjának a 80 százaléka ma is az egykori gyarmatosítók felé irányul. Úgynevezett pánafrikai törekvések mindig is léteztek. Ebből a szempontból jelentős momentumnak tekinthető, hogy sikerült létrehozni a Continential Free Trade Area – CFTA-övezetet, amely 55 országot tömörítő szabadkereskedelmi egyezmény. Az indítványt 2012-ben az Afrikai Unió tagállamai fogadták el, a valós tárgyalások pedig 2015-ben kezdődtek meg. Most van esély arra, hogy a megállapodást 2018 márciusáig alá is írják. A cél a kétoldalú kereskedelmi egyezmények és országhatárok által szabdalt afrikai piacok egyesítése és egységesítése. Ez a piac mintegy 1,2 milliárd embert jelentene és a világ teljes GDP-jének az 5 százalékát.
EZ VOLT KADHAFI IGAZI BŰNE?
Érdekes megemlíteni, hogy 2009-ben, az Afrikai Unió állam- és kormányfőinek etiópiai csúcsértekezletén az Unió akkori elnöke, Moammer Kadhafi már székfoglaló beszédében javaslatot tett a kontinens országainak szorosabb összefogására. Számos magyarázat látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy Kadhafi uralmának miért kellett olyan csúfos véget érnie, de ez akár az egyik ok is lehetett. Korábban George W. Bush „tájolt” Afrikában, egy egységesített afrikai katonai parancsnokág létrehozásának ötletével. Bush szerint egy ilyen egység az afrikai országokat támogatná és segítséget nyújtana a katonai kiképzéshez. Az ellentétes oldalon álló elemzők azt mondták, valójában olyan csapatokról lenne szó, melyek csakis az Egyesült Államok érdekeit, a kontinensen még feltáratlan olajmezők megszerzését és biztosítását szolgálnák. Az olajra azonban másoknak is fáj a foga. Kína is létrehozott már egy saját katonai bázist Afrikában, s ez Peking részéről nem számít szokványosnak. Egyesek szerint Obama személyében is azért választottak afrikai gyökerekkel rendelkező amerikai elnököt, hogy elnyerjék a fekete kontinens lakóinak bizalmát. Most mégis Peking áll nyerőre. Kínának, úgy tűnik, azzal sikerül az afrikai országok bizalmát elnyerni, hogy a Világbank és az IMF által erőltetett strukturális reformok helyett olyan alternatívákat nyújt, melyek – a pekingi retorika szerint – valóban a harmadik világ fejlődését szolgálják. Mindenesetre ma már gyümölcsözőek a gazdasági kapcsolatok Afrika és Kína között. A nyersanyagoktól túlzottan függő kontinens lakói azonban csak abban reménykedhetnek, hogy vezetőik a jövőben kiemelt figyelmet szentelnek az új technológiák és a tehetséges emberek szabad mozgására.
