A kelet-európai, uniós tagállamokban már korábban is megfogalmazott állításokat megerősítő véleményét fogalmazta meg a közelmúltban a sztárközgazdásznak számító Thomas Piketty. A baloldalinak tekinthető francia szakembert már kétszer is javasolták a közgazdasági Nobel-díjra, már csupán ezért is érdemes egy kicsit odafigyelni a véleményére. Piketty szerint ugyanis Magyarországnak és a többi kelet-közép-európai országnak lényegében anyagi veszteséggel jár az európai uniós tagság. Ezek az országok ugyanis lényegében csak a külföldi cégek bérmunkás-kifizető helyévé váltak, a multik pedig zsákszámra lapátolják ki tőlük a pénzt. Ha csupán bizonyos mutatószámok összehasonlításával próbálunk mélyreható következtetéseket levonni, akkor ez valóban igaznak tűnhet. Ugyanakkor tökéletes mutatószámok nem léteznek, és mindig figyelembe kell venni számos egyéb tényezőt is, ezért a valós kép némileg árnyaltabb. A vélemények azonban egyben megkérdőjelezik azon elméleteket is, hogy az egykori kelet-európai országok a nettó haszonélvezői az uniós tagságnak gazdasági szempontból.
Még az sem igazán róható fel a gazdaságilag legerősebb központi hatalmaknak, hogy nem tanúsítanak „bűntudatot”. A nyugati gazdasági hatalmak eleve úgy tekintenek az egyenlőtlenségre, mintha ez természetes volna. A legtöbben úgy vélik, hogy a szabad kereskedelem a jólét méltányos elosztását eredményezi. A jövedelmi és vagyoni viszonyrendszerek azonban szövevényesek és végtelenül bonyolultak. Főleg igaz ez az EU-hoz hasonló nagy bürokratikus politikai egységekben.
INTEGRÁLÓDNI KELL
Országunk a 90-es évek embargós, háborús időszakában gazdaságilag a padlóra került. Az egykori kelet-európai országok már akkor megelőztek bennünket, holott a 80-as években még az ottani perspektívából mi is Nyugatnak számítottunk. Sokan vélekednek úgy, hogy a 90-es években szét lett rabolva az ország, és az ilyen véleményeket valóban nehéz is lenne megcáfolni. A valóságban azonban a hazai cégek megmentésére és rentábilis működtetésére –néhány kivételtől eltekintve – vajmi kevés esély lett volna.
Az ezredforduló után a külföldi tőke beáramlását elsősorban a hazai tőke alacsony termelékenysége hajtotta. A külföldi tőketranszferek többsége technológia- és tudástranszferként fogható fel. A még működő hazai cégek kirívóan rossz ár-érték aránnyal termeltek, és sok esetben termelnek még ma is. A valódi felzárkózás csak nyugati technológia és tudás segítségével képzelhető el. A külföldi tőkétől nem minden esetben kellene félni. Akkor lenne a külföldi beruházásoknak igazán kedvező a hatásuk, ha a hazai cégek is integrálódni tudnának beszállítóként vagy más módon.
Jelen korunkban jóformán egyetlen életképes fejlődési modell létezik a kisebb államok számára: a külföldi modern technológiára, tőkére és tudásra való hatékony és szerves rákapcsolódás. Ehhez ma már a legtöbb esetben nem az iparpolitikai intézkedéseken vagy a gyártósorok importálásán keresztül juthatunk el, hanem az oktatás színvonalának javítása által a képzett munkaerő kitermelésével, illetve a belföldi és a külföldi cégek közötti kapcsok felépítésén át.
A MÉRET IS FONTOS
Egy ország gazdasági eredményei és fejlesztési lehetőségei szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a méret. Kína. Japán vagy Dél-Korea világszinten is versenyképes cégeket tudott „kitermelni”. Ennek egyik feltétele volt azonban, hogy önmagukban is elég nagy gazdaságok ahhoz, hogy a belső forrásokból megerősíthették saját vállalataikat. Az iparban ugyanis, ha nem is mindig döntő, de mindenképpen az egyik legfontosabb tényező a méretgazdaságosság. Éppen ezért nehéz elképzelni olyan új iparpolitikát, melynek segítségével az alig 7 milliós Szerbia világverő cégeket hozhatna létre. Ez azonban csak általánosságban igaz, egy-egy kivétel pedig csak úgymond a szabályt erősíti. Ahogyan a finnek a Nokiát vagy a svédek az Ericssont létre tudták hozni, úgy másoknak is sikerülhet. Az egyre fokozódó nemzetközi munkamegosztás azonban másfajta folyamatokat generál. Ma a világon már jóformán nincs is olyan összetettebb termék, amelyet egy-egy ország csak saját erőforrásaira támaszkodva le tudna gyártani. Főleg igaz ez az olyan kis országok esetében, mint a miénk. Az exportra történő termeléshez ezért importálni is kell. Pont emiatt a hagyományos iparpolitika egyik legfontosabb elemének, az árfolyam-manipulációnak, azaz a hazai valuta árfolyama szándékos gyengítésének ma már nincs is sok értelme.
A történelmi tapasztalatok azt is mutatják, hogy sok esetben, még ha sikerrel hozott is létre egy kisebb ország egy világcéget, azt később felvásárolta egy még nagyobb „hal”, vagy az ilyen cég kiszervezte később a termelés egy részét más országokba, a nyereségét pedig adóparadicsomokon keresztül próbálta adómentessé tenni.
