Miközben itt, Európában, azon belül mi itt, Szerbiában kezdünk hozzászokni az alacsony kamatokhoz, a világon most is vannak olyan országok, amelyekben nyolc nap alatt háromszor emelik az alapkamatot, ami vészesen közelít az 50 százalékhoz. Az ember a kellemetlen dolgokat hajlamos idővel elfelejteni, vagy legalábbis viszonylag nem tisztán emlékezni rájuk. Ezért még azok sem emlékeznek tisztán, akik a 90-es évek elején átélték a hiperinflációt. Nyugatra tőlünk is „elkényelmesedtek” a kamatok, a két számjegyű szinte ismeretlen. Bolygónk túlsó felén azonban most is „zajlik az élet”! Az argentin jegybank épp a napokban növelte meg ismét az alapkamatát, hogy megállítsa a peso fékezhetetlennek tűnő gyengülését a dollárral szemben, s még a szakértők sem látják az éppen lendületbe jövő válság végét. Már-már reménytelennek látszik a helyzet. Az argentin központi bank nyolc napon belül harmadszor emelte jelentős nagyságrenddel az alapkamatát. 33,25 százalékról 40 százalékra emelték a rátát, mindössze egy nappal azt követően, hogy 30,25 százalékról 33,25-re növelték. Mindössze egy héttel korábban pedig „csupán” 27,25 százalékon állt az alapkamat. A kapkodó, pánikszerű intézkedések hátterében az áll, hogy a peso a dollárral szemben olyan mértékben és tempóban gyengül, hogy már a fizetőeszköz bedőlésével fenyeget. A múlt évben az argentin valuta az értékének a negyedét veszítette el a dollárhoz képest. Az elemzők szinte egybehangzó véleménye szerint a válság valójában még csak most kezdődik. A 2015-ben hatalomra került jelenlegi jobbközép kormány gazdasági reformprogramot hirdetett, amely most úgy tűnik, hogy kudarcba fulladt.
A GYÖKEREK MÉLYRE HATOLNAK
A mostani válság gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza. A múlt század 80-as éveiben más latin-amerikai országokhoz hasonlóan Argentínában is adósságválság nehezítette az ottaniak életét. Rendre reformokkal próbálkoztak, melyeket akkor a neoliberális eszmék mentén próbáltak végrehajtani. Ez tette az országot teljesen kiszolgáltatottá a nemzetközi nagytőke és a ciklikus gazdasági mozgások szempontjából is. 1995-ben az ország gazdasága ismét az összeomlás szélén táncolt. Az ezt követően egymás után kialakuló orosz, brazil, délkelet-ázsiai válságok furcsa módon mindig begyűrűztek, az ország vezetői nem tudtak rugalmas megoldásokat találni. Az ország hitelezése kiemelkedően kockázatossá vált, ezért a külföldi hitelek kamatai is jelentősen megugrottak. A krízisek kialakulásában többször is szerepet játszott, hogy az argentin peso gyakran jelentősen túl volt értékelve, s ez nagymértékben rontotta a verseny- és exportképességet. Mindez az állami bevételek csökkenésével járt, másrészt a külkereskedelem nyitottabbá tételén és az import növekedésén keresztül a külkereskedelmi mérleg hiányát növelte. A konkurensnek tekinthető szomszédos országok fizetőeszközeinek, valamint a dollárnak a leértékelése azonban tovább rontotta a helyzetet.
ARGENTÍNA NAGYON MESSZE VAN?
Argentína földrajzilag nagyon messze van, globalizált világunkban azonban biztosak lehetünk abban, hogy ami ott történik, azt mi is megérezhetjük. A hatások egyaránt lehetnek negatívak és pozitívak. Ugyanakkor az ilyen eseteknek mindig vannak komoly tanúságai is, melyeket érdemes megfontolni. Noha egészen más körülményekről és sajátosságokról beszélhetünk, az erős fizetőeszköz hosszú távon nálunk is az argentinokhoz hasonló következményekkel járhat. Másik megfontolandó körülmény, hogy az elmúlt negyven évben a dél-amerikai országot különféle beállítottságú kormányok irányították. Az események azonban azt mutatják, nem ettől függött, hogy éppen milyen irányban haladt a gazdaság, hanem attól, hogy a politika mellett a szakmai érvek mennyit nyomtak a latban. Az argentin válságok hosszú távú tanulsága, hogy a politikai zűrzavarok sokkal kevesebb kárt tudnak okozni, mint a téves intézkedések hosszú ideig tartó, értelmetlen alkalmazása. Az argentin tapasztalatok azonban egyben azt is mutatják, hogy egy politikai váltás után a gazdaság meglepően gyorsan kezd kilábalni. Egy másik megfontolandó tanulsága pedig, hogy a válság sok esetben abban gyökerezik, hogy az ország vezetése mást hangoztat ugyan, de valójában ahelyett, hogy szembenézne a valódi kihívásokkal, az államot arra használja fel, hogy a hozzá lojális embereket álláshoz juttassa. A következő tanulság, hogy a fejlett és a fejlődő országok tapasztalatai is azt mutatják, hogy gyakran katasztrófához vezethet az erőltetett privatizáció, ha pénzügyi válság körülményei között alkalmazzák. A hatékonyság fokozása helyett ilyenkor a magánosítás gyakran azzal a következménnyel jár, hogy az állami eszközök potom áron bennfentes személyek tulajdonába kerülnek. Ilyen jellegű tapasztalataink egyébként nekünk is vannak már. Valószínű, csak azért nem követjük el újra ezt a hibát, mert már nincs mit privatizálni.
