Az emberek szeretnének jobban élni. Ez motiválta elődeinket is, és valószínűleg a jövőben sem lesz ez másképp. Csak akkor lehet az általános életkörülmények javításáról beszélni, ha a társadalmi összterméket meg tudjuk növelni. Ellenkező esetben csak akkor tud valaki jobban élni, ha más kárára teszi. Hiszen ha a képzeletbeli tortát nem sikerül megnövelni, de valaki nagyobb szeletet hasít ki magának, akkor a többieknek kevesebb jut belőle. Amikor növeljük a tortát, az még eleve nem garancia, hogy mindenki nagyobb szeletet kap. Ilyenkor azonban már jó esélye van annak, hogy ha egyesek többet kapnak, ezt nem mások kárára sikerül elérni. Amikor pedig a tortát folyamatosan nagyobbítjuk, az oda vezet, hogy előbb-utóbb mindenki nagyobbat hasíthat belőle. Természetesen lehet azt mondani, hogy ez a felfogás a fogyasztói társadalom jellemzője. A fogyasztói társadalomnak pedig vannak negatív mellékhatásai is.
Mások arra hivatkoznak, hogy a szabadságjogok tiszteletben tartása, a nemzeti öntudat megtartása, a jogbiztonság sokkal fontosabb, mint az életszínvonal. Csakhogy a kettő nem zárja ki egymást. Sőt! A növekvő gazdaság, az abból eredő emelkedő életszínvonal bizonyítottan hozzájárulhat a kedvező társadalmi folyamatok felgyorsításához. A gazdasági pangás, a visszaesés pedig – szintén bizonyítottan – táptalaja lehet a jogtiprásnak, a szabadságjogok megcsorbításának, a szélsőséges eszmék terjedésének. A szegénység kedvező légkört teremt a diktatúrák kialakulásához is, de még a diktátorok is gazdasági sikerekre vágynak, hiszen a saját hatalmuk fenntartása szempontjából is fontos, hogy az embereknek javuló életszínvonalat biztosítsanak. Általános szegénység, nyomor esetén viszont a népharag még a demokratikus hatalommal szemben is általában bizalmatlan. Létezik olyan eset is, hogy a hatalom ugyan nem diktatórikus, ennek ellenére valamilyen okból mégis képtelen megteremteni a gazdasági növekedés feltételeit.
A RECEPT
Mondhatjuk tehát, hogy mindenütt keresik a gazdasági növekedés receptjét. Tudni kell azonban, hogy a nemzetgazdaságok esetenként annyira eltérő ismérvekkel bírnak, hogy nehezen írható le egy olyan univerzális recept, ami minden esetben beválna. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy mégis vannak a mindenkori receptnek olyan összetevői, melyeket semmiképpen sem ajánlatos kihagyni. Az emberek szeretik az egzakt dolgokat, szeretik a számokat, számszerűsíthető formákat. A gazdasági növekedés receptjének összetevői között azonban sok a nehezen számszerűsíthető fogalom. Ilyenek az oktatás színvonala, a hosszú távon is stabil jogrendszer, a megfelelő színvonalú intézményrendszer. Sajnos még ezek megléte sem garancia semmire, de az adott országot jó eséllyel teszik vonzóbbá a növekedés szempontjából fontos pénz- és humántőke számára. Sokan vélekednek úgy, hogy nem kell valami újat alkotni, elég csupán lemásolni a már bizonyítottan sikeres megoldásokat. Csakhogy minden közösségnek, minden nemzetnek megvannak a sajátosságai, ezért nem mindig másolható le egyszerűen a megoldás. De nem csupán ebben rejlenek a különbségek. Világunk is folyamatosan változik. Sok országnak sikerült hatalmasat fejlődnie az elmúlt két-három évtizedben. Az általuk sikeresen alkalmazott megoldások azonban ma már nem biztos, hogy működnének, mert mostanra megváltoztak a körülmények.
MÜNCHHAUSEN-TRILEMMA
A korábban bevált ázsiai recept nem csak az ázsiai országokban volt sikeres. Leegyszerűsítve ez úgy írható le, hogy erős állami támogatás és szintén erős állami ellenőrzés mellett felépítettek és megerősítetek néhány „nemzeti” vállalatot, és ezek később a nemzetközi versenyben is helyt tudtak állni. Közben azonban az állami befolyás és az állami támogatás később sem szűnt meg. Viszont az is ismert, hogy ahol nem működnek vagy torzulnak a piaci viszonyok, ott végül válság alakul ki. A múlt század végén kialakult ázsiai pénzügyi válság szertefoszlatta az állam mindenhatóságába vetett hitet is, 2008-as viszont részben ennek az ellenkezőjére ébresztette rá a világot. Több közgazdász szerint mindez azért történt meg, mert a döntéshozók nem vették figyelembe a közgazdasági trilemma néven ismert jelenséget. A Nobel-díjas közgazdász, Robert Mundell elmélete szerint ugyanis egy gazdaság csupán kettőt tud teljesíteni a három kulcsfontosságú tényező, a monetáris politika függetlensége, a rögzített árfolyam, illetve a szabad, határokon átnyúló tőkeáramlás közül. Az exportorientált gazdasági növekedés serkentése, politikailag irányított állami hitelezéssel alátámasztva, nehezen valósítható meg úgy, hogy közben az árfolyam és az irányadó kamat is állami befolyás alatt álljon. Bízzunk azonban abban, hogy döntéshozóinkat nem a rövid távú belpolitikai fejlemények befolyásolása motiválja, és tisztában vannak a folyamatok kockázataival és buktatóival. Van ugyanis egy másik trilemma, amelyet Münchhausen-báróról neveztek el, aki – elmondása szerint – a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból.
