Az Európai Unió területén a bérek nagyságában hatalmas eltéréseket tapasztalhatunk. Európában Lichtensteinben a legmagasabbak a bérek, az átlag meghaladja az 5000 eurót. A ranglistán a nem uniós tagállam Svájc következik a sorban csaknem 4000 eurós átlagával. Havi 3000 eurót meghaladó összeget vihetnek haza Monacóban, Norvégiában és Luxemburgban is a foglalkoztatottak. Ukrajnában viszont elképesztően alacsony, 130 euró az átlagfizetés. Az egykori délszláv államok közül Szlovéniában a legjobb a helyzet, ott az átlagbér meghaladja az ezer eurót. Horvátországban 800 körül alakul, Montenegróban majdnem 500, nálunk, Szerbiában pedig 350 euró körül alakul. Az átlag azonban sok esetben csalóka lehet, hiszen egy-egy országon belül, régiónként is hatalmas eltérések tapasztalhatóak.
Időnként azonban nemcsak régiónként, hanem az egyes hónapok között is jelentős eltérések vannak. 2016-ban Szerbiában a fővárosi foglalkoztatottak kerestek a legjobban. A belgrádi átlagbér egyetlen hónapban sem volt alacsonyabb 50.000 dinárnál, áprilisban meghaladta a 60.000-et. Vajdaságban rendre több mint 10.000 dinárral volt alacsonyabb az átlagbér, mint Belgrád körzetében. 2016-ban Šumadija és Nyugat-Szerbia volt a sereghajtó az átlagbér szempontjából. Ezekben a térségekben egyetlen hónapban sem haladta meg a 40.000 dinárt az átlag. A mélypont 34.000 dinár volt, a csúcs pedig 39.500.
A BÉRUNIÓ MINT UTÓPIA
Kezdettől fogva téma, az utóbbi időben pedig ismét gyakran felmerül az Unión belüli úgynevezett „bérunió” utópisztikus ötlete. Jobb híján gyakran politikai pontok szerzésére használják azokat a kezdeményezéseket, hogy az EU területén legyen mindenhol egyforma a munkabér. Egy ilyen központi szabályozás azonban a jelenlegi helyzetben a munkahelyek tömeges megszűnéséhez vezetne. Egy kevésbé fejlett régióban ugyanis – ahol alacsony a vásárlóerő – a vállalkozók egyszerűen nem tudnák kigazdálkodni alkalmazottaik számára a magasabb béreket, és tönkremennének, vagy azt elkerülendő, felhagynának tevékenységükkel. Mindkét esetben munkahelyek szűnnének meg. Ezt gyakorlati példák is igazolták. Amikor Olaszországban az ágazati szakszervezetek kiharcolták az azonos szakmunkásbéreket, felgyorsult a kevésbé fejlett déli országrész leszakadása. Észak-Olaszországban háromszor akkora az egy főre jutó GDP, mint páldául Szicíliában. A gazdasági logika szerint a munkaerőpiaci folyamatokba történő mesterséges beavatkozás hosszú távon általában káros. A piaci folyamatok előbb-utóbb hatékonyan előidézik a változásokat. Ez történik a bérek tekintetében most éppen Kelet-Európában. A folyamat valamivel gyengében ugyan, de Szerbiában is érezhető.
A „GONOSZ” MUNKAADÓK?
A köztudatban kering egy olyan naiv elképzelés, hogy a munkaadók kapzsisága, pénzéhsége (esetenként gonoszsága) a legfőbb oka az alacsony béreknek. Természetesen léteznek kapzsi és gonosz munkaadók is, de ilyenek ott is vannak, ahol viszonylag magasak a bérek. Az alacsony bérek az alacsony termelékenységből erednek. Ha megmérjük, hogy egy adott ország milyen hatékonysággal tud előállítani termékeket és szolgáltatásokat a helyileg adott munka és pénzbeli befektetés mellett, akkor szembetűnővé válnak a termelékenységben tapasztalható elképesztő különbségek. Mindig azok az országok teljesítenek jobban, amelyek azonos ráfordítással nagyobb gazdasági értéket tudnak előállítani, így aztán a többieknél sokkal versenyképesebbek. Országunk egy ilyen összehasonlításban még mindig nagyon gyenge: akár az egységnyi munkaerőre, akár a munkaóránként kimutatott termelékenységre figyelünk, mindkét mutató messze elmarad az uniós átlagtól. Ezért történik meg az, hogy egy mérnök, orvos, de akár egy gyártósorok mögött ügyelő munkás vagy az étteremben a konyhai alkalmazott munkája is sokkal hatékonyabb, termelékenyebb, ha olyan környezetben végzi, ahol megvan hozzá a fejlett infrastruktúra. Rövid távon lehet ugyan béreket emelni, amikor azonban kiderül, hogy nem áll mögötte tényleges gazdasági teljesítmény, megindulnak az ellentétes piaci folyamatok. Vagy az infláció kezdi el „helyretenni” az aránytalanul magas béreket, vagy a vállalkozások mennek tönkre, illetve kezdenek leépítésekbe, mert nem tudják előteremteni a magasabb bérekhez szükséges pénzt.
Nagyon sok esettel, több ország példájával lehetne illusztrálni, hogy a bérek kiegyenlítését sem adminisztratív intézkedésekkel, sem pedig piacai mechanizmusokon keresztül nem lehet gyorsan megvalósítani. Az egyik legszemléletesebb példa Kelet-Németország esete. A német egyesülést követően megfigyelték, hogy a keleti részben a termelékenység növekedésével a reálbérek nem tudtak lépést tartani. Ha több ország statisztikai adatain keresztül vizsgáljuk a témakört, az uniós gyakorlat azt mutatja, az egy főre jutó GDP 1 százalékos bővülése 0,65–0,80 százalék bérnövekedést von maga után.
