Nem történt meglepetés, 25 bázisponttal ugyanis 1-1,25 százalékos sávba emelte az irányadó kamatot az amerikai jegybank szerepét betöltő szövetségi tartalékbank-rendszer (Fed) monetáris politikai döntéshozó testülete, a nyílt piaci bizottság (FOMC). A Fed legutóbb márciusban emelte 25 bázisponttal az irányadó kamatot 1,00 százalékra. Akkor is a piaci várakozásoknak megfelelően. Azt megelőzően pedig a tavaly decemberi ülésén, szintén 25 bázisponttal, 0,75 százalékra. Az említett decemberi volt a Fednek az első kamatemelése egy év szünet után, azt követően, hogy gazdaságösztönző céllal csaknem tíz évig folytatott zérókamat-politikáját követően 2015 decemberében elindított egy kamatemelési ciklust. Janet Yellen, a Fed elnöke azt is bejelentette, hogy kisebb volumenből elindulva, havi 50 milliárd dollárral csökkentenék a Fed mérlegét, mely az elmúlt tíz esztendőben megközelítőleg a hatszorosára duzzadt. Mindez csak azokat a véleményeket igazolja, melyek szerint a világon egy eddig példátlan gazdaságpolitikai (ember)kísérlet zajlik. A Fed irányadó kamatlábának hosszú távú átlaga 6 százalék körül alakul. 1980 márciusában 20 százalékkal érte el a csúcsát, majd 2008 decemberében 0,25 százalékon a minimumát. A kamatpolitika mellett azonban a Fed folyamatos kötvényvásárlásokkal támogatta a kilábalást a 2008-as gazdasági válságból. Nemcsak a Fed, de a világ meghatározó országainak a jegybankjai is a lazítás útjára léptek. Ennek hatására a kötvénypiaci hozamok kicsivel a nulla százalék felett, vagy negatív hozamokkal forognak, miközben a jegybankok birtokolják a globálisan forgalomban lévő állampapírok harmincöt százalékát.
Kinek jó az erős dollár?
Egyes országok esetében a jegybankok vélt vagy valós függetlenségéről sokat lehetne értekezni. Annyira bonyolult kérdés ez, hogy nem nagyon lehet leegyszerűsíteni. Ha mégis megpróbálnánk, akkor röviden azt mondhatnánk, a központi bank döntései legyenek politikamentesek, de szakmai szempontból egy hosszú távú stratégiába illeszthetőek. Az azonos célok érdekében foganatosított és összehangolt jegybanki és kormányzati intézkedések pedig különösen hatékonyak lehetnek. A jegybank függetlenségét azonban a legkecsegtetőbb gazdasági eredmények eléréséért sem szabad feladni, mert ez hosszú távon mindig visszaüthet. Ha Amerikánál maradunk, Donald Trump már a választási kampányban többször azzal kampányolt, hogy bírálta a Fed politikáját, és egészen addig elment, hogy kijelentette, elmozdítaná posztjáról Janet Yellent, a Fed elnökét. Yellen viszont úgy nyilatkozott, szándékában áll kitölteni mandátumát. Mivel alig fél év maradt ebből, hiszen a mandátuma 2018 januárjában jár le, jó eséllyel ki is tölti, Trump ez ellen nem sokat tehet. Az ottani törvény szerint az amerikai jegybank elnökét az elnök jelöli, megbízásához azonban szükség van a szenátus hozzájárulására is. Ha egyszer valaki elnyeri a tisztséget, nem lehet csak úgy egyszerűen elmozdítani. Csak olyan esetben kezdeményezhető leváltása, ha törvénysértést követ el vagy kiderül, hogy valamilyen okból nem képes ellátni a feladatát. Az amerikai elnök még üzletemberként a kampányban azt is nyilatkozta, imádja az erős dollárt, de azt is látja, milyen gondokat okoz: a kínai barátai ugyanis azt figyelik, hogyan áll az árfolyam, és a kezüket dörzsölik, ha erős, hiszen az csak a kínai kivitelen megvalósítható profitot növeli.
Megháromszorozódik a kibocsátás
Általában látványos ábrákkal szokták szemléltetni azokat az előrevetített trendeket, melyek szerint a következő 10-20-30 évben Kína gazdaságilag és minden téren átveszi a „világuralmat”, mögötte második lesz India, az USA és Európa (más elemzésekben az EU) messze lemarad tőlük, még az is előfordulhat, hogy mások is megelőzik. Néhány év alatt azonban a trendek is merőben megváltozhatnak, így nehéz valós előrejelzéseket készíteni.
Az tűnik most valószínűnek, hogy a globális növekedés visszaáll egy stabil 3% feletti növekedési ütemre, lassan túljutva a 2008-as világválság következményein. 2050-ig megháromszorozódik a globális gazdaság kibocsátása, ami jelentős életszínvonal-növekedést generál. A növekedés üteme azonban 2020 után jelentősen lassulni fog. A dinamikusan fejlődő országok, köztük Kína növekedési üteme beáll egy lassúbb, de fenntarthatóbb szinten. A demográfiai változások is jelentősen kihatnak majd a világgazdaság növekedési ütemének lassulására. A világgazdaság motorját a fejlődő országok jelentik majd. A merőben eltérő politikai berendezkedésű és ezzel együtt rendkívül eltérő stabilitású országok várható gazdasági teljesítményének a becslése nagyobb kihívást jelent, mint a régóta fejlett, működő intézményi struktúrával rendelkező államoké. Arról nem is beszélve, hogy azokban az országokban is változások vannak kialakulóban, ahol már azt hihettük, hogy elérkezett a Francis Fukuyama által elképzelt „történelem vége”.
