Még mindig úgy tűnik, mintha sehogyan sem akarna igazából elkezdődni a 21. század. Miközben nehéz megítélni, hogy ez lényegében jó vagy rossz nekünk. Az utóbbi időben azonban felgyorsulni látszanak az események. Egyre inkább érezni a Scorpions által megénekelt „változás szelét”. 1990-ben, amikor ez a dal megjelent, egészen másmilyen hangulat uralkodott a világban. Ezt azért érdemes felidézni, mert ma is vannak, pontosabban ismét vannak olyan politikusok hatalmi pozícióban, akik felfogásukban megrekedtek ott, sehogyan sem tudják túlhaladni az ezredforduló előtt 10 évvel uralkodott ideológiát. Azt tapasztaljuk, hogy a világ vezető politikusainak egy része máig görcsösen ragaszkodik a 20. század második feléhez. Sok esetben görcsösen ragaszkodnak valamiféle elképzelt szabadságjogokhoz és a liberalizmusnak egy káoszba vezető értelmezéséhez. Az Amerikai Egyesült Államok évszázadok óta hangoztatott „szabadságmítosza” pl. most furcsa formában köszönt vissza. Már Mark Twainnek a 19. század közepén játszódó, Tom Sawyerról szóló regényében is felbukkan ez a motívum, amikor a regény főhőséről egyik hőstette után megjegyzi valaki, hogy akár az Egyesült Államok elnöke is lehet belőle. Ha már Mark Twainnél tartunk, itt érdemes az ő gondolatait idézni: „Érdekes és érthetetlen az a lassúság, amellyel a világ egyik része adoptálja a világ másik részének értékes elgondolásait. Az ostobaság ezen formája nem szorítkozik sem közösségre, sem nemzetre: egyetemes jelenség. Az az igazság, hogy az emberi faj nem csupán lassú az értékes gondolatok átvételében – időnként makacsul ellenáll azoknak.” – jegyezte le több mint 150 évvel ezelőtt az az amerikai író, akivel sokak szerint és kissé sarkítva elkezdődött és be is fejeződött az amerikai irodalom.
VALÓBAN BÁRKIBŐL LEHET ELNÖK?
Az USA sokat emlegetett mítoszainak egyike, hogy bárkiből lehet elnök. A másik ilyen mítosz, hogy az Egyesült Államok a korlátlan lehetőségek országa. A bárkiből lehet elnök a társadalmi mobilitásra utaló hangzatos frázis. Lényegében azt a lehetőséget jelenti, hogy az egyén fizikailag vagy pszichológiailag elmeneküljön attól csoporttól, amely alacsony önértékelést okoz neki. Szegénységben, gettóban, hátrányos helyzetű csoport tagjaként is lehet valakiből olyan személy, aki magas pozíciókat tölt be, illetve olyan személy, aki saját erejéből a vagyonosok közé küzdi fel magát. Ha egy kicsit gonoszkodni vagy tréfálkozni szeretnénk, azt is mondhatnánk, Trump megválasztása egyértelműen rusztikus és nyers valójában egyedülálló bizonyítéka annak, hogy bárkiből lehet elnök. Éppen az Egyesült Államokban mutatta ki egyértelműen két princetoni professzor, Martin Gilens és Benjamin Page, hogy amikor az átlagválasztó és a gazdasági elit érdekei nem egyeznek meg, a végső politikai döntések igen magas arányban megfelelnek (0,78-as korreláció) a gazdasági elit álláspontjának, és csak kirívóan ritka esetben (0,05-ös korreláció) az átlagválasztóénak. A másik ilyen mítosz, hogy a szabad piac megteremtése olyan helyzetet teremt, melyben az emberek valódi teljesítménye elnyeri valódi jutalmát. Azt sugallja, hogy valódi piaci versenyben bárki lehet sikeres, nem csak az oligarchák. Valóban van rá számos történelmi példa, hogy egy-egy innovatív vállalkozó a semmiből emelkedett fel a leggazdagabbak közé. Ugyanakkor ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy általánosíthatunk. A valódi verseny, a társadalmi mobilitás bezárulását több elemzés is kimutatta. Számos analízis bizonyítja, hogy az USA-ban a mobilitás szintje nemcsak a skandináv államokénál és Kanadáénál alacsonyabb, de még a britekénél és a németekénél is.
A FOGLYUL EJTETT ÁLLAM
A demokráciáknak nevezett államok többségében az a helyzet, hogy a tényleges piaci verseny visszaállítása helyett lényegében az történt, hogy kisszámú nagytőkés „foglyul ejtette” az államot. Befolyását kihasználva az elit a saját érdekeit érvényesíti, ami nem minden esetben azonos az átlagszavazó érdekeivel. A multinacionális vállalatok dominanciája pedig a piaci versenyt is jelentősen torzítja. Valami hasonlót jövendölt Lenin, amikor az imperializmust mint a kapitalizmus legmagasabb fokát írta le. A szabályozás csökkentése oda vezetett, hogy nem a verseny erősödött, hanem iparáganként néhány nagyobb szereplő elképesztően nagyra nőtt. Évtizedek óta azt állítják egyes közgazdászok, hogy mindez nem jelent problémát, mert a jólét leszivárog az alsóbb rétegekhez. Így válhatott uralkodóvá az eszme, miszerint nem kell beavatkozni, a piac mindent helyre rak. Hogy ez talán mégsem így van, azt azért is jogosan feltételezzük, mert ma már olyan, korábban a neoliberalizmus védelmezőjének tekintett szervezet, mint a Nemzetközi Valutaalap vagy a Gazdasági, Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) is felhívta a figyelmet, hogy az egyenlőtlenség a gazdasági növekedés kerékkötője lehet.
