Nem szokásom gyászolni az élők sorából hirtelen eltávozott filmszínészeket, rockzenészeket.
Természetesen a hír hallatán megdöbben az ember, a közösségi oldalakon illendően elbúcsúzik tőle, esetleg néhány emlékezetes szereplését, szerzeményét megosztja, s az élet megy tovább. Ezzel szemben Robin Williams (és nem Robbie, ahogyan több százezren hitték) halála az egész világot megrázta, s a szerző is még a mai napig úgy érzi, mintha egy közeli rokona távozott volna el hirtelen gyorsasággal. Mert azonkívül, hogy ő volt az örök megnevettető, nemcsak a Holt költők társasága című legendás filmben szereplő fiatal srácok „kapitánya” volt, hanem a miénk is, mivel egy olyan tanárt alakított, akivel oly ritkán találkozhattunk az ütött-kopott iskoláink még lepukkantabb tantermeiben megtartott órákon. A kiakadt lemezlovas és rádiós műsorvezető szerepében brillírozva (Jó reggelt, Vietnám) pedig a kilencvenes évek össznemzeti, véres néptáncát segített mindannyiunknak túlélni, rámutatva, hogy amennyiben az embernek van némi köze a médiához, semmiképpen sem szabad beállni a sorba és csakis úgy bégetni, ahogyan azt az elvtársak, vagy újabban a polgártársak elvárják.
Robin Williamsról kevesen tudják, hogy komoly televíziós múltja volt. Az idősebbek valószínűleg még emlékeznek az egy Úr az Űrből (Mork & Mindy) című televíziós sorozatra. A széria egyik kulisszatitka közé tartozik, hogy a címhős karakterének nem igazán írtak szöveget a forgatókönyvírók, hanem hagyták, hogy a színész improvizáljon. A sorozat annyira népszerű lett, hogy maga Williams sütötte el poénként az Oscar-díjának átvétele alkalmával (Good Will Hunting, 1997), hogy a filmakadémia elismerésére kutya sem emlékszik majd, a nanu-nanu (Mork köszönése a sorozatban) viszont mindörökké beleivódott az emberek emlékezetébe. Ezután többnyire stand-up komikusként tűnt fel az ördögi doboz képernyőjén, de feltűnt több olyan sorozatban is, mint például a Jóbarátok, az Esküdt ellenségek: Különleges Ügyosztály, a Gyilkos utcák stb. Utoljára az Eszementek (The Crazy Ones) c. sorozat excentrikus reklámügynökének a bőrébe bújt bele, s alakította azt a szokásos viccességével és lelkesedésével, egyáltalán nem kimutatva, hogy mily nagy is a lelkét fojtogató sötétség. Az utolsó poénja viszont, valljuk be őszintén, ütős volt ugyan, de ritka rossz. Ettől függetlenül mindig szeretni fogjuk őt.
