„Egyelőre valószínűtlen minden. Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. Elhatározom, hogy ijesztő látomások állandósulnak zaklatott énemben. Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem.
Égek a hideg krematóriumban.”
Mi a valóság? A – többé-kevésbé – boldog és derűs békebeli hétköznapok, amikor, ha megkívánom, egyszerűen odasétálok a trafikhoz, és vásárolok akár két csomag cigarettát is, eszek reggel, délben és este, végzem a munkám, amiért fizetést kapok, jobb esetben megbecsülést is, utána kikapcsolódok, este egymagam vagy a kedvesemmel fekszek le az ágyamba, ahol nyugodtan elnyújtózhatok, van intim szférám, tető a fejem felett, nem szenvedek az időjárás viszontagságaitól...? Vagy a valóság egyik aspektusa az is, ha egyik napról a másikra mindezektől erőszakkal megfosztanak, kizárólag nemzetiségi (faji, nemi, politikai etc.) alapon, vagonokba zsúfolnak, mint a vágómarhát, messzire szállítanak az otthonomtól, ha életképtelennek minősítenek, akkor gázkamrába terelnek, ha nem, akkor az igavonó baroménál is szörnyűbb körülmények között robotoltatnak, minimális, éppen csak az életben maradáshoz elégséges napi táplálékkal, néhány rongyot rám adva, éjszakára akolnál gyatrább sátrakba vagy barakkokba terelve, tetvek között a magam és a mellettem lévők mocskába fektetve? Meddig mehet el az emberi brutalitás? Úgy tűnik, határtalan. A pokol bugyrainak sora végtelen; mindig akad újabb, még mélyebb, még mocskosabb, még kegyetlenebb.
Valamiért rendkívüli módon vonz a lágerirodalom. Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Faludy, Kertész műveit is nagy érdeklődéssel olvastam végig. És ne tessék emögött valami perverz élvezkedést gyanítani: A GULAG szigetvilág olvasása közben hol hánynom, hol zokognom kellett, számtalanszor eldöntöttem közben, hogy ennyi, nem bírom tovább, feladom – pedig az író által rövidített verzió van meg. De valami mindig arra sarkallt, hogy folytassam. Kíváncsiság? Igen. De nem a voyeur kíváncsisága – hanem az önmagát megismerni akaró emberé. Ha tudni szeretném, ki és mi vagyok valójában, mit keresek ezen a bolygón, mi a dolgom, akkor nem elégséges csupán a magam személyét vizsgálnom, mikroszkópom alá kell helyeznem a teljes emberiséget, tehát magát az embert – minden angyali és ördögi, isteni és állati tulajdonságával egyetemben. Csakis így kaphatok reális képet róla, azaz magamról.
Ugyanezt teszi Debreczeni is Hideg krematórium című naplóregényében, melyről bátran kijelenthetjük, etalon a maga műfajában (amellett, hogy műfajtól eltekintve is hatalmas irodalmi alkotás). Az író megjárta ezt a poklot, 1944-ben hurcolták el az Auschwitz néven elhíresült lágerrengetegbe, közel egy évig kellett túlélnie – több alkalommal a halál küszöbéig eljutva –, mire a nácik visszavonultak és jöttek a felszabadítók; közben egyik „bugyorból” a másikba került, mindig abban reménykedve, hogy az előzőnél rosszabb már nem lehet – és mindig tévedett. Lehet rosszabb. És bár közel sem volt a legerősebb fizikumú társai között, lélekben több alkalommal is már-már feladta, intellektusának, élni akarásának – és néhány lágerbeli „angyalnak” – köszönhetően mégis túlélt. És hazajött, és megírta ezt az első pillantásra kurtának tűnő, belső dimenzióiban mégis gigászi művet, amit 1950-ben már kézbe is vehetett az olvasó! Debreczeninek nem volt szüksége arra, hogy az idő távlatából jobb rálátása legyen a témájára, mint másoknál ez többnyire jellemző; valószínűnek tartom, hogy mire hazaért, már magában hordozta a teljes „regényt”, egyszerűen csak papírra kellett vetnie.
Rendkívüli nagyítású a „mikroszkópja”. Bár a halál lapátolja mellette a csillébe a követ a föld alatt, a halál áll sorban mögötte a híg leves osztásakor, és fekszik melléje a faforgácsba nap mint nap, ő mégis folyamatosan megfigyel, kérdez, kifelé és befelé is, mintegy rácsodálkozik mindezekre a bugyrokra és azok lakóira, amikről és akikről eddig el sem tudta képzelni, hogy létezhetnek. Persze, jó néhány náci is a lencse alá kerül, de a bajtársak mellett leginkább azok a szintén zsidó nemzetiségű rabszolgák vannak leginkább a fókuszában, akik egy kis plusz leves, cigaretta és elsősorban a hatalom megízlelésének lehetőségéért cserébe a legkegyetlenebb kínzói saját nemzet- és rabtársaiknak. A kápók és egyéb „lágerarisztokraták”. Akik persze rendkívül sokfélék. Egyesekben motoz még a jóság csírája, legtöbbjük viszont teljesen elállatiasodott. Ám nem csupán ők aljasodnak le: Debreczeni rendkívül objektív, már a könyv elején elárulja – amikor a rabokat hurcoló vonat két nap után áll meg először, hogy a „rakománya” végre könnyíthessen szükségén –, hogy itt nincsenek többé emberek. Sem a szürke egyenruhás katonák – sem a zsidó deportáltak nem tekinthetők többé emberi lényeknek. Önmagát sem kíméli: ő is ugyanúgy üti és löki odébb társait, amikor az út menti sárban megpillantanak egy szál fonnyadt sárgarépát, és azonnal összemarakodnak rajta... de belülről, a lényegében mégis ember tud maradni, és elsősorban kíváncsi emberként képes megfigyelni – mintegy felülről –, utóbb pedig ábrázolni is ezt az egész pokoli és elállatiasodott világot.
Hosszan tudnék még értekezni a könyv egyes részleteiről – minden oldal, minden sor a helyén van, rendkívül szabatos, sehol egy felesleges mondat vagy szó, az író mértéke tökéletes! –, de nem teszem; részint hely hiányában, részint mára részleteiben is megismerhettük a holokausztot. Magam a történelemkönyvek ellenében a művészek – filmesek, írók – munkáit preferálom, akiknek lényeglátása mindig élesebb. De közülük is kiemelkedik Debreczeni a maga szikár, ugyanakkor elemi erejű prózájával. A Forum által tavaly megjelentetett – külcsínre is igen figyelemreméltó – könyv a regény 1975-ös kiadásának átdolgozott változata. Ajánlom minden irodalomrajongónak, akinek az olvasás a szórakozáson túl a világunk és önmagunk felfedezését is jelenti.
