Egyedülálló élmény végigutazni Oláh Dóri kötetét, valahol arra a kalandra emlékeztet, amikor apronc koromban az Asterix füzetek sokadik olvasásakor elsősorban már nem a szóbuborékokra fókuszáltam (tudtam már őket fejből), hanem a rajzokban mélyedtem el, egyesével mindegyikben, sokáig, egy alternatív történetet létrehozva ezáltal. Azzal, hogy esetünkben nincsenek is szóbuborékok, csupán itt-ott mintegy odavetett szavak, félmondatok, mondatok a rajzok között, mégpedig a szerző kézírásával, ami újabb dimenziókapukat nyit meg a könyv oldalain. Szörnyen élveztem – és fogom is még élvezni sokszor!
„Szóval 1 év rajzai naplója tudja fene, mi ez”, írja a szerző, ennyit a műfajmeghatározásról. (A kiadó „vizuális útinapló”-ként határozza meg.) Nem is kell erőltetni, ragozni – ha valami egyedi, azt pláne nem feltétlenül kell besorolni sehova. Kaland. Utazás. Külső-belső. Egy éven át, 2014 tavaszától 2015 tavaszáig követhetjük Dóri ingázását a Magyarkanizsa–Budapest–Eger útvonalon, saját bevallása szerint a rajzok zöme utazás közben született, de a kanizsai otthon, az egri lakás belső tereiről is találunk „léleklenyomatokat”, ott vagyunk az oromi Malom fesztiválon, az óbecsei KMV-n, elugrunk majálisozni Britniék gyümölcsösébe Zentán... Dóri igazi társasági arc, alkotva bulizik és bulizva alkot, hol itt, hol ott. Nincs hát hiány helyszínekben, az bizonyos.
Szóval, rajzok. És jegyzetek és fotók és történetek. Nincs kronológia – ezt a szerző árulja el egy helyütt. Nem is kell. Már a címadás is némiképp dadaista módon született – milyen apró csodákra képes a véletlen, igaz? –, rendkívül szabad módon alkot a mi fiatal tervezőgrafikusunk, szívből, örömből, lezseren. A szövegek olykor kapcsolódnak az adott képhez vagy képsorhoz, máshol véletlenszerűen, szabadon asszociálva kerülnek a helyükre. Már magukban elindítanak a befogadóban egy érzést vagy gondolatsort, hát még a képekkel együtt! (Átlag 5-6 percet időztem egy-egy oldal felett, még ha csupán 3-4 szó volt is odaírva. Több időt is rá lehet szánni, kevesebbet nem érdemes.) Fentebb pedig nem véletlenül említettem a belső utazást is: nem csupán a felszínt láttatják ezek a munkák; úgy érzem, vallomások is egyúttal, vizuálisan és szöveg szintjén egyaránt, így mélyebb rétegekig is eljuthatunk általuk. Aki személyesen is ismeri Dórit és – az itt szereplők közül legalább valamelyik – környezetét, az félszavakból is meg fog érteni egy-egy utalást. Aki viszont nem, annak pedig megvan az az előnye a „beavatottakkal” szemben, hogy nem fogja megzavarni a (kvázi) realitás, és még szabadabban asszociálhat. Mert ennek az utazásnak csak a fantázia szabhat határt.
A rajzok stílusa magában is rendkívül izgalmas. A fekete-fehértől a monokrómon át a színesig, a felskiccelttől az aprólékosan kidolgozottig széles a skála, és ami még megdobja az élményt, hogy mindezeket egy-egy (legtöbbször dupla) oldalon ötvözi is. (Például egy fekete-fehéren felvázolt buszbelsőben kidolgozott, színes üléspár, odakint a táj épp csak jelezve, de esetleg szintén színesben vagy monokróm homokszínben etc.) A látszólagos lezserség mögött nyilván komoly munka is van – a Rakétaiskola egyébként a szerző diplomamunkája volt –, verejték, ám a szabad alkotás és a zsigeri tehetség könnyed hatást kelt a befogadóban.
Néhány apró könnycsepp a szem sarkában, annál több mosoly és kacagás, rengeteg helyszín, rengeteg benyomás, hétköznapok, kalandok és utazás, folyamatos utazás… közben azt vettem észre, hogy erre a fél napra, míg a kötet magába szippantott, egyenesen beköltöztem Oláh Dóriba – és rendkívül jól éreztem ott magamat! Azt hiszem, gyakran be fogok még ide kopogni. Bár ilyen kispolgári szokásokkal, mint a kopogás, alighanem Dóriban nem is foglalkoznak. Egyszerűen csak kinyitod a könyvet, és belépsz.
