A Hrabal könyve volt az első, húszéves korom körül – valahogy végigszenvedtem (imádom Bohumilt). Rubens és a nemeuklideszi asszonyok: körülbelül 60 oldal után letettem; rendkívül ritkán művelek ilyesmit egy elkezdett olvasmánnyal. Termelési-regény, Kis Magyar Pornográfia: halálosan untam mindkettőt, cirka 20–30 oldalig voltam képes elviselni őket… Közben meg az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Harmonia caelestis – és az ennek „farvizén” sodródó Javított kiadás – elolvasásának köszönve mégis Esterházy Péter az egyik kedvenc magyar íróm. Mert ez(ek) remekmű(vek). (De gustibus... Ha az országnak és a világnak az író „posztmodern szárnyalása” tetszik, én nem szállok vitába a véleményével, csak jómagam nem igazán tudok mit kezdeni ezekkel a művekkel. Mert biztosan lehet belőlük „izgalmakat” is mazsolázgatni, találtam azért bennük én is egy-egy ilyen passzust, de hát habzsolni szeretek, olvasás közben is, mit csináljak?… Mondom ...non est disputandum.)
Most pedig itt van a Hasnyálmirigynapló, ami harmadikként a „szeretem Esterházyt” felé billent. Mit billent?, valósággal lök! Lökdös afelé, hogy megerősödjek hitemben, ha ez az író olyan témára lel, melyet jól ismer, amiről igazán van mondanivalója, akkor egy időben lesz lebilincselő és gondolatébresztő, megkapóan – és ezúttal meghatóan is – hiteles. Ergo lenyűgöző. És most aztán rálelt a témára! Avagy – nagy sajnálatomra, és ezzel nem viccelődünk! – jobban mondva a téma talált őrá. „Rák, ez jó kezdőszó”, kezdi naplóját (tavaly május 24-én, vasárnap).
Mi nem viccelődünk, mert van bennünk jóérzés meg együttérzés is – ő viszont még ezt is megteszi! Megszemélyesíti a hasnyálmirigyében elburjánzó sejtek halmazát, a magáévá teszi mintegy – lásd a cikkem címéül választott idézetet, parafrázist is –, minekutána képes tréfálkozni az Állapot kapcsán, noha soha nem nyegle, „komolyan” viccel – Karinthy-áthallás? –, és bár a könyvben természetesen akadnak azért a szerző pillanatnyi elgyengülését leíró bejegyzések, kevés ennyire elemi emberi derűvel megírt művet olvastam eddig. („Onkológiai derű”, írja le még a 9. oldalon egy bekezdésben, ami egyébként az ontológiai derűről szól. És ezen egyszerűen nem lehet nem kacagni. És még csak nem is tűnik fekete humornak.) Mert „lám, milyen irdatlan sok jó van ebben a kibaszott, szar világban”. Úgy látszik, mintegy önmagától állt fel benne az isteni mérték, hiszen naplót olvasunk, mely végtelenül hiteles (értsd, cseppet sem mesterkélt) és őszinte. Esterházy egy helyütt azt mondja, nagyjából hidegen hagyja őt egy szerző őszintesége; a mű legyen őszinte. Nos, esetünkben író és írás egyaránt az: a naplóm én vagyok, mondhatnánk, nem? (Egyébként mi értelme lenne naplót írni? Esetleg amolyan álnaplót. …és de jó lenne, ha ez is az lenne. Fikció az egész. Megbocsátanám a szerzőjének azonnal. Tudjuk, sajnálatos módon, nem az…)
Mondom, lebilincselő, magával ragadó ez a kötet, valóságos kincsesláda. Szinte társalgási, csevegési stílusban íródott, inkább szabados, mint szabatos – hogy aztán a könnyedség mögött megérezzük az igazi súlyát, és perceket töltsünk el olvasás közben a plafont nézve, elgondolkodva. Van benne rengeteg töprengés leheletnyi filozófiai futamokkal fűszerezve, gasztronómia („egészséges” és „egészségtelen”), bepillantást nyerhetünk a család (a barátok, az írótársak) életébe is, noha inkább csak a kulcslyukon, az író további műveinek „íródásába” – melyeken rendületlenül dolgozik betegsége ellenére is, csak időnként engedélyezve magának kicsit több pihenést a megszokottnál –, de ugyanúgy találkozhatunk társadalombírálattal, reflektál az aktuális történésekre – ne feledjük, a napló írása idején „lendült be” igazán a menekültáradat –, maga a rák pedig sok helyütt mintha mellékszereplővé degradálódna. De persze ott van ő (a kórházi kezelésekről is bőven olvashatunk), nem szándékosan rejtették el egyes részekben, de aki próbálta már, tudja: egy napló – akárcsak egy regény, teszem azt – leginkább „írja önmagát”, követi a belső törvényszerűségeit, nem szólhat hát csupán egyetlen dologról (ezért is jegyeztem meg fentebb, hogy magától állhatott fel a mérték is). Esterházy természetesen nem sajnálja, pláne nem sajnáltatja magát – sokszor éppen a rengeteg együttérzés fárasztja már –, elfogadja a helyzetét („legyen meg a te akaratod”(?)), ami korántsem azt jelenti, hogy a halált fogadja el! (Pláne nem az elmúlást.) Kívülről és belülről egy időben megfigyeli önmagát és „Hasnyálmirigykét”, kettőjük „közös táncát”. Nincs pátosz. Nincs mellébeszélés, és nincs felstilizálás sem. Tehát valamiféle realizmus van itt (mégis). Noha: „A realizmus nem fontos, a valóság fontos.”
„Bosszantó realizmuskényszer”, írja le még a napló elején, a Javított kiadáshoz hasonlítva. Hogy ott is ez volt. Ott is próbálta „a bajt nyakon csípni”, „mondatok igájába hajlítani”. Meg hogy: „A valóság mint esztétikai mérce – ki hallott már ilyet.” Hát, pedig, bármily furcsának tartja is, én éppen ezt szeretem önben, kedves Péter, ahogyan ezzel a feladattal megbirkózik, ami hasonlítható ahhoz, amit az atyák tettek az Úrnak angyalával: bizony, beleficamodhat a csípő. De éppen ettől emberi; és megható. Lám, azért mégis sikerült meghatnia, a célja ellenére is. Talán nem a való a fontos – vagy a realizmus, bármit jelentsen is az így „tükör által, homályosan” –, hanem az igaz. És ezt a munkáját minden szavában annak látom. Köszönöm.
