Van egy kicsi régió a Vajdaságban, melynek különösen izgalmas az irodalmi mikroklímája. Nyugodtan nevezhetjük Dombosnak, hiszen valódi kis Macondóvá nőtte ki magát az évek során, bár ha a térképen keresnénk, Kishegyest – és Topolyát – találnánk a helyén. Szűkebb pátriánkban akad még néhány hasonlóan varázslatos hely – Zentát, Muzslát mindenképpen megemlíteném –, de talán a legmarkánsabb, s főképp leghomogénebb irodalmi ízvilág az itteni kötődésű alkotók tégelyeiben keveredett/keveredik ki. Közvetlen gyökereiket még nem tanulmányoztam – bár kapásból felfedezhető műveikben a vajdasági irodalom legjobbjainak hatása, csakúgy, mint Dél-Amerika mágikus realistáié –, számomra mindenesetre a Dombosi történetek című „háromkezes” – Aaron Blumm, Mirnics Gyula, Szerbhorváth György munkáit tartalmazó – kötet elolvasásával kezdődik a sztori még a 90-es évek végén, amely hamarosan eme egyedi stílus iránt érzett szerelemmé nőtte ki magát. Ez már csak ízlés kérdése – mindhárman, és még jó néhányan az ottaniak közül remekelnek –, de nekem közülük mindig is Mirnics volt a szívem csücske – aki sajnos igen ritkán publikál, és akinek Jan Berger hazatér című első önálló novelláskötetének megjelenése óta (2008) egyre csak várom a következőt. Ez utóbbi könyv ajánlójában neveztem a stílusát mágikus zajebalizmusnak.
Kicsit félve írom le ezen analógiát követve a fiatal, topolyai származású költő, író Bencsik Orsolya szintén nagyon egyedi stílusára a mágikus infantilizmus meghatározást. Legjobb lesz, ha rögtön meg is magyarázom: Bencsik úgy őrzött meg a lelkében valami finom gyermeki tisztaságot és rácsodálkozást, hogy közben a naivitását azért elveszítette, nincsenek illúziói, egy szemernyi sem – egyik fő jellemzője a finom szatíra alkalmazása. Sosem találkoztam még hasonlóval, és teljesen magával ragad, lenyűgöz! Végtelen mesélőkedv társul ehhez az egyedi zamathoz, s noha a Több élet című prózakötet mindössze 158 oldal, valahogy sokkal többnek tűnik, mivel az olvasó képes akár perceken át elidőzni egy-egy remekbe faragott mondata felett, ízlelgetni, szopogatni jó sokáig – hogy végül az utolsó sor elolvasásával erős kényszert érezzen a könyv újrakezdésére…
„Szétírt lányregény”, „megrázó családelbeszélés” – a fülszöveg írója próbálja megragadni a műfajt. Nem könnyű… és én éppen ezt szeretem. Nevezhetjük nyugodtan naplóregénynek is, olyan naplónak, ahol a narrátor személye mintha időnként más és más lenne, avagy több életet élne egyszerre, de ahol még az állat- és növényfajok is finoman egymásba – és persze főképp az emberbe – csúsznak időnként, ahol végső soron „minden egyes lény végzete a boldogság”; és ahol a narrátor, a „naplóíró” mégis végig markánsan Bencsik Orsolya marad, aki sajátos empátiája által egy egész univerzumot megszemélyesít, egymásba olvaszt mindent, végső soron az Egységet ábrázolja. Szól ez a történet Bácskáról, Szegedről… télen is virágzó minirózsákról, vágásra nevelt tengerimalacokról, egyéb „állatkákról” és főleg disznókról… a dédekig felmenő generációkról és az azok közti konfliktusokról és szeretetről… párkeresésről és önmagunk megtalálásáról, elvesztéséről… a magunk helyének meghatározásáról a világban, amely adott, és egy, és mindennek megvan benne a maga helye, sőt!, talán a helyén is van benne minden – csupán láthatatlan.
Az ember mindent a logikával, az elmével – a „rettenet sisakjával” (Pelevin) – próbál meghatározni, mindenáron kategorizálni, lajstromba venni, ergo: birtokolni… csakhogy a világ nem racionális, nem vehető birtokba – túl van a logika hatáskörén. És ugyan mi más lenne rá alkalmasabb, hogy ezt a rejtélyes világot mégis megragadjuk, mint a költészet? Az pedig Bencsik Orsolyából elemi erővel buzog.
