’Now the drugs don’t work / they just make you worse...’ (The Verve) Úgy érzem, megismertelek, úgy érzem, a bizalmadba fogadtál. Úgy érzem, hozzá kell még tennem, Kubiszyn Viktor a bizalmába fogadta a mindenkori Olvasót is. Így teljes a kép, így becsületes. Mindössze kétszer találkoztunk „személyesen”, és a második is baromi régen volt, de hát „beszélgetünk” mi azért gyakran-gyakran, tegnap viszont, sőt tegnapelőtt este óta folyamatosan hallgattalak, s időnként hozzá-hozzászóltam. Hozzád. A spirituálisan is talpra állt (ex)dzsankihoz. Én. A „turista”.
’Like a cat in a bag, waiting to drown...’ Azt gondolom, a mértéktelenség nem mérték. Azt is gondolom viszont, hogy az „abszolút nulla” sem mérték. Weöres arra kér – és kérlek most ugyanerre, kedves Olvasó –, foglald imádba: Add vissza az embernek a mértékét. Bár nálad most a cigi a mérték – Camel? Jól emlékszem? –, ami egy leheletnyi horgony lehet ahhoz a sráchoz („akinek az arca már alig látszott”), a srác emlékéhez, aki ott volt a Foglaltházban, hogy emlékezz, szereted őt megbocsátón, ahogyan az Olvasó is teszi, az elejétől fogva. Másrészt... Viktor talán a legtöbbször azt idézi a krisztusi gondolatok közül, hogy – ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Amiben mélyen hiszek. Imígyen... amit az imént írtam a mértékről, akár el is szabad felejteni. Kivéve Weöres sorát. És Hamvas Béla emlékét.
Rágyújtok én is, pillanat.
Viktor viszont nyíltan megmutatja a teljes arcát – bár a kapucni szintén ott van mementóként, hehe, de inkább gandalfos, nyitott. Megmutatja új kötetének lapjain is. Sőt: Nem barátkoztam még soha hangoskönyvekkel, ám ha már a Jószöveg Műhely ilyesmikkel is kényeztet bennünket, végső ideje volt, hogy egybe végre belehallgassak kicsit. Az imént megtettem. A szerző olvassa fel a művét. A Tilosban. Különleges. Más hangot hallok, amikor a Mojo előtt beszélgetünk, vagy akár amit belül hallok, amikor pl. csetelünk azon az oldalon. Autentikus. Mintha a hajlékony hernyós mesélne mondjuk a Deákon. Hitelesség über Alles. Komolyan mondom, kevés ennyire őszinte könyvet olvastam eddig.
Fontos kérdés: Szépirodalmi mű ez vajon? A válasz: Kétségkívül! A másik fontos (?) kérdés: Fikció-e mindez? Ugyan... valóban fontos lenne ez? Pláne ma... Hat? Hogyne! Mennyiben életrajzi, dús életrajzi elemekben? Ezúttal a válaszom: totálisan! Ugyanis: Mindaz, amit az (igazi) író megír, azt meg is éli – mi lenne valósabb egy-egy ilyen „fikciónál”?! A többi? Néma csend. (Ezt Shakespeare „mondta”.) A hang is hiteles. Bizony.
Hogy mondjak most az egyszer valami „kifogást” is, hogy az én hitelemben megbizonyosodhassatok, hogy nem csupán a szépet, a pozitívat, a lélekemelőt látom meg a könyvekben (vagy a világban; ugyanaz) rózsaszín napszemüvegemben? Megteszem – az én arcom is látszik. Ami helyenként fáraszt: ahol verbálisan/technikailag/lelkileg/szellemileg/totálisan elmerül egy totálisan szétcsúszott dimenzióban. Ugyanazt érzem, amit pl. Burroughs szövegeit olvasván. Vagy akár a sajátjaimat. Higgye el az Olvasó: le kell mindezt írni. A hitelesség része. Fogd fel líraian. Érzelmileg közelíts. Majd zárd a szívedbe.
Ismét rágyújtottam, és annyi minden mást jegyzeteltem olvasás közben, bátya, de egyszerűen csak utazok a Zónában, teljes fless a szöveg, tesó, sodródok hát az érzelmekkel, amúgy is javarészt erről szól ez a könyv – bár olvastam igen sok tiszta gondolatot is: akár egy vonóját nyögő csövitől –, hát hadd szóljon akkor így a történet, pedig fontosnak tartom elmondani, hogy hál’ Istennek, van még benned kapásból jó néhány jó könyv, felesleges volt az aggodalmam, hogy a Drognapló erős töménysége után felhígulhat a „sztori”; vagy hogy mennyi fontos dolgot elmondasz pl. a dizájner drogokról, meg úgy egyáltalán: számos igen hasznos tanáccsal szolgál a kötet, mintegy spirituális megváltást kínálván minden embernek, aki olvas. Mert nem csupán a heroinista veszi be a maga „boldogsághormonját” nap mint nap, nem csak az alkesz, a szmóker, a dizájnerdrogos – de a bróker is. Meg a firkász. És (majdnem) mindenki más. Az alapsablonba minden beilleszthető. A munka, a szex, az erőszak. A vallás?... A hit, az az Egy, ami biztosan nem. Tehát a hitelesség.
A függőség mint az ember alapállapota. Függök a könyvtől, a zenétől. Ha nem lennének, valószínűleg dzsanki lennék. Vagy vadvízi evezős.
Arról sem meséltem, mennyire szerettem a rasztás Berbert. Ahogy ki akarta találni, hogyan lehetne a Foglaltház tökéletes. Jaj, és egy csomó remek idézetet is kijelöltem, egy se került ide. És persze arról sem, mennyire imádom a fejezetcímeket: mint a Rekviemben: csak a Nyár-Ősz-Tél után – ott jön a Tavasz is!
És ami a legislegnagyobb mulasztásom: egy szót sem ejtettem a kerettörténetről. És máris kifutok a karakterkeretből, soha nem tudom itt elmondani, micsoda „vadvízi evezéseken”, revelációkon és kémiai orgazmusokon esnek át a Foglaltház démoni (egyszerre angyali és ördögi) hősei. És a szenvedésről, a pokolról. A Foglaltházban, ahová csak hátulról juthatsz be. Ott, ahol a félfán a fél olló lóg a szögön.
