„Az elmeszociális otthonok lakóinak sorsáról és életéről van szó, akiket a (pl. Szentgotthárdon) terápiás munka címén 12-16 órát dolgoztatnak, orvos és szakorvos nincs, s ha volt vagy van ilyen státust betöltő alkalmazott, az intézetvezető gondnok alárendelt beosztottja, bírói szemle nincs, az orvos a gondnok engedélye nélkül nem bocsáthatja el a gyógyult beteget az intézetből stb. 16-90 év között láttam itt embereket, s olyan „beteget” is, akiről tizenkét évi elmeszociális intézetben való „gyógykezelés” után derült ki, hogy nem beteg: ekkor vizsgálta meg először szakorvos. Elvileg és gyakorlatilag ilyen „Otthonokba” bárki bejuttathat és bárki bejuttatható.” (Hajnóczy Péter levele dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszternek – részlet)
Hajnóczy Péter Az elkülönítő című szociográfiája a szentgotthárdi elmebetegeket ápoló szociális otthonról a Valóság c. lapban jelent meg 1975 októberében. Hogy mi késztette az írót az ügy feltárására, az a fenti levélrészletből jól látható. Több személyt megszólaltatott, többek között az intézmény egykori főorvosait, pszichológusát, ápoltakat, nem utolsósorban pedig az otthon intézetvezetőjét. Az eredetileg dokumentumfilmnek szánt beszámoló abszolút „főhőse” – dr. Kiss-Vámosi József pszichiáteren és dr. Konta Ildikó Mária klinikai szakpszichológuson kívül – egyértelműen Szépvölgyi Aliz, az egykori cérnagyári alkalmazott, akit a céges orvosok juttattak be egy ilyen otthonba ideggyengeség ürügyén, s mivel maga kérvényezte elhelyezését, azt gondolván, egy „hétköznapi” szociális otthonról van szó, ahol egy időre „megpihenhet”, elvesztette állását, lakását, és csak hosszadalmas kálvária után, dr. Kiss-Vámosi hathatós segítségével találhatott vissza a társadalomba, a maga életébe – pedig elmebetegnek egyáltalán nem volt tekinthető. (A cikk kerete nem engedi meg, hogy a bonyolult bürokratikus procedúra minden részletére kitérjünk, de a lényeg, hogy itt elsősorban maga a vonatkozó jogi szabályozás volt elavult és merev.) Az ügy hatalmas port vert fel, az érintett szociális otthon vezetői helyreigazítást követeltek a lapban, perrel fenyegetőztek, majd – a helyreigazítás elmaradását követően – jogi útra is terelték az ügyet. A hetvenes évek közepén járunk, e kötetben is tetten érhető a rendszer „puhulása”: az ügyet nem kendőzték el, szerepelt a Kossuth Rádióban is, a vezető országos lapokban is, végül pedig a bíróság első fokon csupán egy vádpontban találta a lapot bűnösnek, a fellebbezés után pedig ejtették az ügyet. Eddig Az elkülönítő.
Akik A halál kilovagolt Perzsiából c. hosszabb elbeszéléséből és egyéb novelláiból ismerik Hajnóczy Pétert, ezt a „magyar beatniket”, azok ezúttal egy másik arcát ismerhetik meg: a háttérben meghúzódó, ám ravasz riporterét. Ezután még évekig, tulajdonképpen élete végéig – ami sajnos nem sokra rá bekövetkezett – foglalkozott a szentgotthárdi üggyel, végül 1980-ban vitte el a kéziratot a Magvető akkori vezetőjéhez, Kardos Györgyhöz. Az előleget is felvehette, ám a teljes anyag sem akkor, sem azóta – egészen mostanáig – nem jelent meg. Mostanáig vártunk rá, ám a kiadó végre „kapcsolt”, s az idén megjelenhetett a kötet Jelentések a süllyesztőből címmel, Nagy Tamás – igen alapos – szerkesztésében, előszavával és jegyzeteivel.
Szociográfia? Jogszociológia? Regény? – teszi fel a szerkesztő a kérdést. Nos, magam túlzásnak tartanám szépirodalomnak nevezni, de van egy kézenfekvőbb megoldás: véleményem szerint ez nem más, mint egy helyenként lebilincselő, máskor kissé vontatott, nyakatekert és unalmas, de mindenképpen nagyon alapos tényfeltáró újságírói munka, tulajdonképpen oknyomozó riport.
Hogy mit kapunk Az elkülönítőn túl – amely kétségkívül a kötet legértékesebb, legizgalmasabb része, de sajnos csupán az össztartalom alig több mint 10 százaléka? Előzményeket, levelezéseket a szerző, az orvosok, további szakértők, ápoltak, intézetvezetők etc. sokszögében, sajtóvisszhangot, bírósági perek leírását (ahol a száraz, nyakatekert jogi szöveget talán célszerűbb lett volna inkább „átmesélni”) stb., stb. Picit már túl tökéletes is ez az aprólékosság. Mindenesetre, aki valami olyasmit vár a kötettől, amit Ken Kesey vagy Daniel Keyes műveiben olvashat, bizonyára csalódni fog – bár vannak párhuzamok, hogyne! Aki viszont kíváncsi a ’70-es évek Magyarországában a szociális otthonokban, ezenkívül a médiában, a bíróságon uralkodó állapotokra, az bizony itt kedvére elbogarászhat.
Számomra üdítőleg hatott a kötet végén szereplő három kispróza, amelyek szintén köthetőek a témához. Ez már az „én” Hajnóczym hangján szólalt meg – viszont itt is felmerültek kétségeim: az ún. spontán írás nem sikerül mindig a legjobban, itt az író szelektálni szokott. És talán nem véletlen, hogy ezek a munkák nem jelentek meg az író életében.
Hagyatékok esetében bizonyára igen nehéz lehet a szerkesztők munkája. Látszik, hogy Nagy Tamás a teljességre törekedett. De talán a kevesebb ezúttal is több lehetett volna.
