Remekül indítja Végel László a magát városregényként definiáló kötetét – az állam pumpolásának leírásával a szocializmusban. „Ők is loptak, mi is loptunk, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Gondtalan, vidám napok voltak ezek, aztán egyszer csak puff, belepottyantunk a kapitalizmusba, mint béka a moslékba.” A Jugoszláv Álom halála: „Aztán kiderült, hogy nem lesz több potya ebéd.”
A Nyugat támogatása, „láncos kutya” ide vagy oda, eljött a számadás ideje!
De nem csupán a ’90-es évek elejének vérzivatara elevenedik meg Végel könyvében, az a legkevésbé. Nagyjából egy évszázadot utazik be a narrátor, az előző századelőtől az ezredvégig, több generáció emlékei idéződnek fel, néhány az első világégés idejéről is, a legtöbb mégis a második világháborúból, illetve az azt követő évekről, a titoizmus virágkoráról, majd ugyanannak későbbi lassú hanyatlásáról.
Ami igazán izgalmassá teszi a történetet – egyben ez a regény egyik fő erénye is –, hogy többféle szempont fogalmazódik meg a lapjain. Az előbb narrátort emlegettem, ám valójában több narrátor is mesél: Ott van a „főhős”, inkább amolyan „elbeszélő Én”, az író alteregója, ha jól sejtjük – valószínűleg jól, hiszen még a születési éve is megegyezik a szerzőével –, a szenttamási születésű, Újvidéken (azaz Neoplantán) élő író, aki elsősorban fiatalkori emlékeket idéz fel; aztán a „legfőbb narrátor”-nak tekinthető Lazo Pavletić, a fiákeres, akivel az első számú elbeszélő az ’50-es évek derekán még mint gimnazista ismerkedik meg, de a későbbiekben is tartják a kapcsolatot, s akinek apja 1918-ban „felszabadította” Újvidéket. (Számos ilyen „felszabadulás” fog még itt felelevenedni, hát még mennyi volt a történelem folyamán – érdekes hely ez a Bácska, már csak ebből a szempontból is.) Aztán sorakoznak még a „narrátorok”: például Lazo világháborús katonatársai (egy magyar és egy német nemzetiségű – valójában mesét olvasunk), aztán egyikük felesége... és így tovább. Ha azt mondtam, ez a könyv egyik erőssége, akkor most azt is kijelentem, egyúttal ez az egyik hibája is: mindegyik narrátor – természetesen – egyes szám első személyben mesél, ha nem koncentrálunk eléggé, bizony vissza kell lapoznunk, hogy rájöjjünk, ki is beszél éppen. Beszédmódjukban, stílusukban bizony alig-alig (magyarán: nem) különböznek ezek a személyek.
És hogy miről is szól a regény? Nagyon nehéz röviden írni erről az egyébként nem túl vaskos könyvről: több szálon fut a cselekmény; filmként pereg – szinte egészen biztos vagyok benne, hogy a szerzőre erősen hatottak a ’90-es évek hazai filmjei, hiszen az idősíkokat például szinte ugyanúgy kezeli, mint a Lepa sela lepo gore című mozi; véletlen egybeesés vagy sem, én nagyon tudtam örülni ennek! És biztos vagyok benne, hogy a Neoplantából is remek filmet lehetne forgatni! –; időnként azt érzi a vajdasági magyar olvasó, hogy mindez talán az anyaországiaknak mond még valamit, de számára már-már közhelyes, aztán egyszerre csak rádöbben, hogy hopp: itt éppen nagyon fontos dolgok fogalmazódnak meg, fontos kérdésekre tapint rá a szerző, jók a konklúziói stb. Aztán ez végig így váltakozik, az olvasó érzései ellentmondásosak, DE: a szerző mindezt nagyon olvasmányosan, a jellegzetes „szenttamási ízzel”, igen szórakoztatóan vetette papírra, ami, valljuk meg, nem utolsó szempont! Egyetlen percig sem unatkoztam olvasás közben. Ezt mindenképp megköszönöm.
De hogy miről is szól a regény? A „puskaporos hordó”-ról, a Balkánról? A cikk címében jelzett multikulturális tömegsírokról? Vagy egyszerűen csak 20. századi (bácskai) emberi sorsokról? Mindezekről együtt?
Vagy csupán azt a kérdést járja körül: lehet-e egymás mellett békességben – Uram, bocsá’, barátságban – élni? Szerbeknek, magyaroknak, németeknek, zsidóknak...? Erre a kérdésre talán ne a szerzőtől várd a választ – neki megvan ugyan a maga verziója a „történetről”, de nem erőszakolja rád, ami még egy erős pozitívuma a könyvnek! –, inkább nézz szét magad körül, jöjj rá magadtól... mert „vég nélkül jönnek az újak, a régiek pedig azon keseregnek, hogy kivesznek az őslakók, miközben senki sem hajlandó tudomásul venni, hogy mindnyájan jöttmentek vagyunk”.
A nemzetiségváltoztatgatásnak és a köpönyegforgatásnak totális kavalkádjával szembesül az olvasó, és bizony be kell látnia, hogy ennek időnként meglehet a maga létjogosultsága – ne ítélkezz, míg nem voltál hasonló helyzetben. Közben a szerző helyenként meg is kacagtat, például egy hosszabb burleszkszerű jelenettel, ahol Tito újvidéki látogatását írja le (s ahol az egyik legnagyszerűbb jellemábrázolását adja: a narrátor házigazdájáról!) – hogy a következő pillanatban visszarántson a véres talajra, szembesítve azzal, hogy a hazug kis kurva történelem valójában csak egy pisis kis óvodás, aki mindig ujjal mutogat a másikra, mert általa „megnyugtatjuk magunkat, a gyilkos mindig a másik, a vérengzés úgy kezdődött, hogy mi csak visszalőttünk. Mindig ők kezdték, mert ki más kezdhette volna?”
És? Bölcsebbek leszünk a végére? Ugyan... Nem létezik többé bölcsesség, „hisz minden hamis, és semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak, mivelhogy elveszett a kettő közötti különbség”.
