Mottó: „szeretőink távoli bolygók magányos holdjai”
Mindent átrezgő dalt írni egy pompás festményről, csillagkeringőt, mindeneket megérintőt, óh, legszívesebben felolvasnék most Neked, kedves olvasó, sok-sok csodás költeményt ebből a kötetből, vagy verset írnék magam is, rögtönözve, szabadon, áradón, a szikár próza nem hivatott beszélni a hiteles líráról, mert: „a hiteles líra örök”, írja a könyv recenzense is.
„Megíratlan verssorok vagyunk”, szól egy helyütt Czirok Attila előző, debütáns kötetében (Muzslától Medina), s bennem ez rímel az egyik legkitűnőbb vers címére, melyet írásom címéül is választottam egyúttal: Teremtésre váró világ. Megíratlan verssorok vagyunk magunk is, és bennünk, és mindenütt, a Világ is az – folytonos teremtődésben. A költő jól érzi a késztetést, és eleget is tesz a feladatnak: teremt. Akár a Teremtő – hisz az ember a legkisebb isten, tudjuk –, akit meg is szólít a kötet elején (elő)fohászában: „mutattad utam és vezettél / virágodhoz mint tiszta nőhöz / tiszta nőhöz mint mély kúthoz / hol sivatag volt és homok / adtad e kutat uram”. Aztán hozzáteszi még egy lélegzetvétel után: „ne hagyj bennem többé / szomjúságot”. De hogy ne érezzen szomjúságot, a költő teremt, azaz rója köreit, írja strófáit, egyre zeng az álmodó ember teremtő keringője. S végül a másik ember – esetünkben a hálás olvasó – sem marad szomjan. Csodálatosan van ez a Világ elrendezve, minden tökéletes.
Még ha a látszat csal is. Mert korántsem vidám dalok ezek, a kulcsszavak, kijegyeztem: múlt, csönd, hiány, magány, alkony, bánat. Szinte minden egyes versben szerepelnek. A magány még a címben is. Ám a bánatnak, a hiánynak, a magánynak teremtő ereje van – horror vacui –, Czirok magányköve bizony lehet a versértők, -érzők Kába-köve, ahová, bizony mondom, érdemes elzarándokolni! Akárcsak Medinába. (És Muzslára!!)
Az első ciklus (Jól rendezett világ) a szeretett társtól, a szerelmestől való búcsúzás fájdalmából sarjad, eme „kovászosan dagadó múlt”-ból, ahol a szerelmesek már csak „egymás múltjának szellemei”, és a költő valami olyasmire vágyik, mint Beckett, amikor azt mondja, legyen végre minden a végleges helyén, rajta a végleges por. Bennem erre rímel a címadó vers is, ahol „csönd telepedik rám / (…) / akár polcra a por”. És csak „hallgatok mint zápor után / földben a magok”. De: „szavaidtól teremtődik / énemben a világ”! Mindazonáltal: „hallgatsz / az égen egyenként / múlnak ki a védtelen / csillagok”. S végül: „nyugszik a toll az íróasztal / csöndet hagytál / kócos mosolyoddal”. A bőven adagolt idézetekből – remélhetőleg – kitűnik a szavakkal varázsolt bravúr is, de legfőképpen, hogy Attila igazi otthona a szerelmi líra, és hogy a mélyen átélt Örök Pillanatok talán elégetik az égen a védtelen csillagokat, ugyanakkor tolla nyomán azonnal újak születnek. Mondom: minden szépen el van itt rendezve! (És akkor ugyanitt megjegyezném még mindenképp, hogy ez az első ciklus magában olyan iszonyatosan erős, hogy bár csupán 11 oldal, talán megérdemelne egy külön kötetet. Bőven illusztrálva, szépen, kalligrafikusan… Azért jutott eszembe, mert amikor először olvastam a könyvet, az első ciklus után a többi versre már nem tudtam figyelni. Az előzőleg olvasottak visszhangzottak bennem.)
Mi marad az elválás után? Viharos szelek? Csillagok hűlt helye? Mert „mi értelme hát a versnek / soraim hűlt helyén / marad-e hit”? A költő a második ciklusban (Viharos szelek) jócskán visszavesz a (csendes) izzásból, bizonyos értelemben társadalombírálatnak tekinthetjük az itt sorjázó verseket – amelyek szintén kitűnőek! De, mondom, ezt csupán másodszori olvasásra tudtam felfedezni, annyira lehengerelt a kötet eleje. (És persze ekkor már újabb rétegeket is fel tudtam fejteni, ez egyúttal azt bizonyítja, hogy érdemes Czirok Attila verseihez újra és újra visszatérni!) Talán nem árt egy kis szünetet beiktatni tehát a két ciklus elolvasása közé.
Következik a Látomások. Kilenc mesterien megformált, sajátos hangulatú „miniatúra”. „Vakablakok napnyugtái”, ahogyan a költő az 5. címűben fogalmaz: mindenképpen erősek ezek a látomások, de talán még nem elemi erejűek. Mindazonáltal filozofikusak, ha jobban odafigyelsz, no meg ismét nagyobb hangsúlyt kap a szerelem, vagy az utána való sóvárgás, vagy a hiánya – mindhárom ugyanaz –, mert: „valaki elment tőlem / valaki fecskévé lett / bennem”. Utána küldök hát egy verset, lássuk – melyikük szárnyal sebesebben?!
A negyedik ciklus (Rojtok, kötelékek) valójában egy sor intim és mély vallomás a „rokonoknak”, a szellemi, lelki ősöknek és társaknak. Egy helyütt így szól a költő: „száraz vagyok és kiégett: / költőnek híg / szeretőnek félszeg”. És ez már a sokadik hasonló gondolat, mintha folyamatosan megkérdőjelezné önmagát mint költőt, hogy ettől elrugaszkodván teremtse meg a Csodát… csodálatos! Közben pedig félti, óvja, őrzi a nyelvet, a lírát… Míg ily költő terem itt a bánáti szikesen, Barátom, én egy cseppet sem aggódom!
…aztán a kötetet záró ciklusnál (A bor íze) visszatér az elveszített Kedves témája, valamint mintha egy új Múzsa is feltűnne itt (?), visszahajlik az első ciklushoz – minden körbeér! (És ebből a két részből már valóban lehetne egy önálló kötet, a szerelmi líra csillagszeme!)
Magányos vagy. Magányosak vagyunk mind, az ezeregy éjszaka csillagporos űrutazói. Együtt vagyunk magányosak. Együtt vagyunk. Együtt.
Vagyunk.
