„Özönlöttek a népek haza, egy nagy birodalom fényesen csillogó hadseregének maradékai, hullámzottak és vonultak a népek keresztül és kasul a birodalmon, kereste mindenik a maga országát, ami nem volt már vagy még sehol, de a képzeletében egyre nőtt, növekedett, így történt aztán, hogy a Románok Ogyesszától a Tiszáig hitték a maguk országát, a szlovákok Pozsonytól Nagyváradig, a szerbek Ništől Bécsig, az osztrákok Passautól Brassóig, a németek Brüsszeltől Moszkváig – mi magyarok pedig azt gondoltuk, hogy nem akartunk bántani senkit, nem is győzött le senki, de hiszünk egy igazságos békében, és legyen kijárat valamelyik közeli tengerre...”
Sosem írtam még ki ugyanazt a szöveget egy recenzió elé, amit a kiadó/szerző a kötet hátsó borítójára – értsd: ritkán értek egyet az általuk legfigyelemfelkeltőbbnek vélt részlettel –, ezúttal viszont ezt teszem: valóban remekül jellemzi ez a regény történelmi keresztmetszetét.
Az 1900-as évek legelején járunk. Werner Sándor honvédtiszt egy budapesti színésznő kedvéért, aki fiút is szül neki, elhagyja az akadémiát, majd, miután a „közkedvelt” művésznő képtelen szakítani bohém és férfifaló életmódjával, a magyar fővárost is, és kisfiával, Lukáccsal Erdélybe költöznek, a havasok tövébe, hogy a világtól félrevonulva, békességben és egyhangúan tengessék mindennapjaikat. Aztán amikor Lukács jelesen végzi a középiskolai tanulmányait, ám utána sem a jogi, sem a teológiai fakultáson nem leli helyét, az apa pedig rájön, hogy itt sem sikerült igazán beilleszkednie, az utóbbi úgy dönt, hogy enged az Újvilág csábításának, és előbb New Yorkba hajóznak, onnan pedig a nyugati part felé veszik az irányt, hogy részt vegyenek a mamutfenyők kitermelésében – csupán négy, legfeljebb öt év kell, hogy kőgazdagon térjenek vissza, és vegyenek egy bérházat Pesten, legrosszabb esetben Nagyváradon. De végül csak Sándor száll fel a hajóra, Lukács képtelen (a szívét ott hagyta Kolozsvárott egy fiatalasszonynál). Mégis úgy hozza a sors, hogy nem tér vissza Erdélybe, hirtelen egy Afrikába tartó gőzösön találja magát.
Közben a békességnek is vége. ’14. nyarán hagyják el a szülőföldet – hamarosan kitör a világháború, sorrendben az első. Lukács Afrikában, kvázi hadifogolyként vészeli át – Kelet-Afrika brit területén, egy missziósházban –, az apa viszont nemsokára visszatér, és Váradon jelentkezik a legendás Székely Hadosztályba.
A marosvásárhelyi Vida Gábor amolyan „békebeli” regényt írt, bőven áradó mesét, olvasmányosat. Az embernek óhatatlanul eszébe ötlenek más szerzők, nem sok markánsan sajátos vonást tudtam felfedezni olvasás közben – ám ezt nem elmarasztalásként említem! A kortársak közül Závada jutott eszembe legelébb – de csak amikor jó formában van a „tót trilógia” szerzője! –, aztán a magyarok közül még Szerb Antal, sőt, Németh László! A világirodalomból pedig Hesse. (Nem rossz „hatásokat” talált tehát magának Vida...) Az afrikai rész idején hirtelen átmegy Széchenyi Zsigmondba – micsoda mozaik! –, majd egy idő után rájövök: lehetne akár Verne vagy Karl May is, a lényeg, hogy igencsak izgalmas, amit olvasok, csaknem letehetetlen. (Mondom, épp csak valami markánsan „vidásat” nem találok benne, de hát, Istenem... nem lehet mindenki markáns írói egyéniség. Attól még nem volt elpocsékolt idő megírni ezt a könyvet, korántsem volt az.)
Az olvasó óhatatlanul történelmi regényként kezeli a művet, ugyanakkor nem feltétlenül az: akár fejlődésregényként is tekinthetünk rá. Az ifjabb Werner – akinek története adja a regény tengelyét – életét nyomon követhetjük kicsi gyermekkorától, de a hangsúly az ifjúi éveken van, az egyetemen, az első, előbb reménytelennek látszó szerelmen, a művészeten van. Ő maga csupán egyetlen teológiai témájú tanulmányt írt, amit magánúton ki is adott – és amelyért az egyetemről eltanácsolták –, ám ez igazán izgalmas, és jelentős mértékben jellemzi is szerzője egyéniségét, a legjobb barátja pedig festő: a kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot rajzolja meg időről időre, szintén nagyon egyedi módon. Vallási, politikai, történelmi síkokra vezet el bennünket Vida, miközben magáról a Monarchiáról, annak széteséséről nem sok újat tudunk meg, ugyanakkor elég mélyen leás a szereplők pszichéjébe, és a közhangulatot is jól lefesti.
Izgalmas az idősíkok egymásra „satírozása” is, nem kronológiai sorrendben haladunk, van a könyvnek egy belső logikája, amit a szerző követ. Vissza-visszacsatol Sándor házasságkötésének idejére, aztán Lukács középiskolai és egyetemi éveire, vissza Afrikába – miután már hazatért onnan – és így tovább. Sajnálatos módon akadnak „üresjáratok” is a műben, amikor az olvasó úgy érzi, mindez már nem vezet sehova, de amikor már vágná a könyvet a sarokba, megint valami hallatlanul izgalmas következik éppen. Mert „picit krimi” is ez a regény, van benne rejtélyes gyilkosság, összeesküvés, nyomozás. És persze szerelem, hősiesség, emelkedettség – szerencsére nem a puhafedeles ponyvák szintjén.
Összegezve: a marosvásárhelyi illetőségű Vida Gábor regénye nem egy mestermű, azt sem gondolom, hogy különösebben jelentős alkotásnak lehetne tekinteni, mindazonáltal tisztességes munka. Aki szereti a fordulatos, izgalmas, ugyanakkor cseppet „gógyis” könyveket, annak feltétlenül ajánlom.
