Valamikor nem sokkal a földosztások után az egyik megzavarodott, az új helyzetbe beleőrült gazda leszúrja a községháza előtt Józsit, a szövetkezeti elnököt. Innen indít az – inkább hosszabb elbeszélésnyi terjedelmű – kisregény, hogy aztán a történetben „visszalapozva” végigkövessük, hogyan jutottak az események idáig.
A mű főhőse/narrátora, Boldog Mihály a szövetkezet beszolgáltatásokat ellenőrző funkcionáriusa egészen közvetlenül, mondhatni, „testközelből” láttatja a dolgokat. Ő maga teljesen elszánt és párthű, szenvedélyesen hisz a Szép Új Világ megszületésében, éjt nappallá téve munkálkodik a közért, s teszi mindezt ingyen, miközben a felesége a szövetkezet földjein kettőjük helyett is gürcöl, hogy mindennap kerüljön valami az asztalra. Egyébként a község és a szövetkezet vezetői, főhősünkhöz hasonlóan szinte mind ilyen elszánt, már-már megszállott emberek. Hisznek a szebb jövőben, még ha a jelen leginkább zavaros és nyomorult is. Aztán persze, ha már a „zavarost” említettük, akadnak azért az ebben „halászók” is, akik megalkudnak a gazdákkal, hamis ígéreteket tesznek nekik, és persze be is szedik mindezért a sápot. Közben a munkások a „közös” föld termését rendszeresen fosztogatják, termés idején jó nagy batyut visznek magukkal, aztán hazafelé megtömik. Egyik alkalommal pedig éjszaka is horogra kerül egy tucat szegény ember. (Ráadásul ugyanazon az éjjelen Mihály felesége is egy teli zsák káposztával bukkan fel, szerencsére erről csak az ura szerez tudomást – noha az igen nagy lelkiismereti válságba kerül, hogy feladja-e az asszonyát.) Az egy-két holdat kapott földművesek – egykori napszámosok, kubikosok – között akad nem egy, aki nem hisz a szövetkezetben, és megpróbál inkább „gyarapodni”, kis földecskéjéhez időről időre még egy kicsit „ragasztani”. Hősünk és társai sorra járják a tanyákat, próbálnak szót érteni a gazdákkal, megmagyarázni nekik, hogy egy szép napon majd mindenkinek jobb lesz, amennyiben nem rejtik el a termést és a hízókat, hanem szép becsületesen beszolgáltatják. Közben gyakran tartanak falugyűlést is, ahol megpróbálják a kis- és nagygazdákat egyaránt megnyerni a szövetkezet számára. Mert ez a Jövő!
Az első igazán baljós jel az, amikor az egyik elszegényedett, a beszolgáltatásnak eleget tenni nem tudó gazda a hivatalból hazaérve felköti magát…
Először is a borítóról ejtenék néhány szót. A fedőlaptervező Sirbik Attila és a műszaki szerkesztő, Csernik Előd munkáját dicséri ez a gyönyörű kis kötet. A védőborító félig áttetsző, tejfehér, mögötte pedig felsejlik a szép vászonkötés, rajta egy piros revolver. Öröm tapintani, szeretgetni, beleszagolgatni. A belső minimalista illusztrációk is nagyon eltaláltak.
Természetesen olvasni is nagy öröm Németh István könyvét. Azt a kisregényt, amely az első munkája volt ebben a műfajban (az eredeti cím Győzelem után), de soha nem adták ki, mivel nem volt az akkori rendszerrel „kompatibilis”. De hála érte: nemrégiben előkerült a kiadó pincéinek mélyéről, a Németh-prózák szerelmeseinek – akik közé magam is tartozom – nagy örömére.
...és nincs itt sok elemeznivalója a botcsinálta recenzensnek. Csakis elragadtatással és szuperlatívuszokban tudok szólni erről a kisregényről, szívből ajánlani a „békebeli”, míves prózaírás szerelmeseinek. Pedig maga a téma, a kommunizmus ígéretes elméletének és gyakorlati megvalósításának disszonanciája, nem is izgat különösképpen, elolvastam már róla mindent, ami érdekelt. Viszont ez a mű is azt bizonyítja: rossz téma nincs. Csakis a megvalósításán múlik, hogy maga a könyv jó avagy rossz. Ez pedig kiváló. Közvetlen hangnemével – a narrátor „pajtás”-nak szólítja az olvasót –, az író csodálatos ember- és témaismeretével, a lebilincselő cselekményszövésével. Éppen annyira élnek ezek a regényhősök is, mint a jól ismert novellák és faluriportok karakterei. Kidomborodnak a papírról, érezzük a verejtékük szagát, a könnyeik ízét, halljuk az érdes paraszttestek torokköszörülését. Boldog Mihály megszállottsága és vívódása is teljesen hiteles, csakúgy, mint a hivatalban kalapjukat gyűrögető vagy éppen emelt hangon ágáló gazdák alakjai. És végül az olvasó rájön: még ha ez a téma manapság nem is teljesen aktuális, azért mégsem egészen lerágott csont, és megérte még ezt az egy „misét”.
Egy szó mint száz: mestermunka. Ahogyan azt már jeles írónktól régen megszokhattuk. Köszönöm ezt az újabb élményt is.
