„Ezért aztán feltétlenül szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenkednek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtáját. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez. Üljünk a téren, azok meg bámulják a ronda, büdös pofánkat.”
Dénes Pestről utazik le szülővárosába a 30 éves érettségi találkozóra, ahol a fiatalkori bulik, csajos történetek szokásos felelevenítése után hamarosan félrevonulnak néhány stampedli Unicum társaságában Nosztával, hogy az elregélje néhány évet felölelő, leginkább mégis egyetlen napot felelevenítő Odüsszeiáját a szegedi csövesek világában. A beszélgetés apropója Foghorn Péter, a középiskolás évek „menő csávójának” eltűnése, feltételezett halála. Noszta a 80-as években Kanadába emigrált, karriert csinált, megnősült, majd a nő elhidegülését, hűtlenségét követően elitta mindenét, vagyona elenyésző maradékával Pestre költözött, majd a resztli elverése után Szegedre, a szülőváros közelébe utazott, de mivel szégyellt így hazaállítani, ott is maradt – az utcán találva magát egy fillér nélkül, mínusz 17 fokban. Itt botlott bele Foghornba, aki Robot „művésznéven” szintén az utcán tengette életét, apja hegedűjével keresve meg a napi betevő fröccsöket. Hamarosan felbukkan az „egység” többi tagja is: Márs, Engels, Fondü, Droll néni, Angyal, Anna. Felruházzák, pártfogásukba veszik az „Új Fiút”, együtt róják végtelen köreiket az utcákon a Máltaiak ebédjétől a Ferencesek vacsorájáig, útba ejtve kocsmákat, boltokat, „melegedőket”, hogy a végén lehetőleg az éjszakai menhelyen kössenek ki. Foghorn megszervezi számukra az életet, mintegy értelmet adva a csöves létnek, jócskán kiemelve őket több ezer sorstársuk életszínvonala fölé. Aztán egy nap Sertés, a zavarosban is halászó helyi „fejes” szemet vet Annára, Foghorn szerelmére.
Szeretném előrebocsátani, hogy ez egy szenzációsan jó könyv, számomra az utóbbi 4-5 év legnagyobb olvasmányélménye. (Heti 2-3 kötettel számolva nem kis szó.)
A magyar prolisorsról szóló művekkel már-már a fulladásig jóllaktam, ez mégis az első pillanattól lekötötte a figyelmemet. Pedig kezdetben úgy tűnt, nincs egyedi hangja a szerzőnek, az utóbbi évtizedek magyar sikerkönyveinek hangján szólal meg, de lassanként mégis kibontakozott a nagyon is markáns egyedi íz. (Egyébként sem rossz mintát kezd követni, talán Závada hangvételéhez áll legközelebb.) Két narrátorral (Dénes, Noszta) kommunikál, ami két markánsan elkülönülő hang és szempont, holott mindkettő Foghorn történetét elemzi. A csöves szleng rendkívül életszagú, a hasonlatai meg olyan szinten kitekertek és falsak, mondhatni, „lehetetlenek”, hogy azt már tanítani kellene; első pillanatra meghökkentőek, aztán az ember csak élvezi. (Például.: „Fondü csak bólogatott, jóságosan, akár a Mikulás, aki a mészáros által megölt és feldarabolt szegénygyerekeket hét év múlva is képes megtalálni, és feltámasztani a sózódézsából.”) Egyáltalán: az olvasó előbb megmártózik, majd fürdőzni, boldogan lubickolni kezd ebben az áradó szövegben. Betekintést nyerhetünk a csövesek szinte történet nélküli, mégis megrázó örök hétköznapjaiba, majd kibontakozik egy rejtélyes, szintén megrázó és borzongató történet is, kellőképpen rejtélyes is, amely rejtélyből a szerző csak apránként, finoman adagolva, regényét folyamatosan feszesen tartva fed fel egy-egy részletet. Sokszor filmszerű, időbeli oda-vissza ugrásokkal, itt-ott egy-egy „csavarral”, a végén egy naggyal... Lebilincselő. (Ezt hívják „letehetetlen” könyvnek? Ezt.)
Akár – amolyan „intellektuális”– krimiként is olvasható tehát Szilasi regénye, viszont: fél évszázaddal ezelőtt a „regény” besorolást is erősen vitatta volna az irodalomkritika (bár az kit érdekel?). A hajléktalanok mindennapjait, keserves életkörülményeit, öltözetét, táplálkozását, fiziológiáját és pszichéjét annyira testközelből vetíti elénk a szerző, mintha maga is közöttük élt volna éveken keresztül. Amikor – egyébként elég későn – egyszerre csak elindul a műben „a Sztori”, picit zökken is az egész. De szerencsére a fiktív történet is annyira lenyűgöző, hogy hamarosan „hozzáolvad” a csöveskrónikához, kerek egészet alkotva.
Pőcze Flóra munkája a hajléktalanokról, A Moszkva tér gyermekei jutott eszembe sokszor olvasás közben: az is kellőképpen „regényes”, míg ez is igencsak „dokumentarista”, számomra elsősorban szociográfia és társadalomkritika – mégpedig annak is kitűnő! (Az pedig csak extra élmény a várost ismerő olvasónak, hogy mindez Szeged utcáin játszódik. Például az árvízi emlékmű mögött a Tisza-parton, ahol ő is „csövezett” néhány kerékpártúra alkalmával.)
