Előrebocsátom, hogy igencsak „kényes” vagyok az antológiák tekintetében (is), ezzel is csak úgy vagyok, mint a folyóiratok egy-egy számát illetően: elvárom, hogy valami erős rendszerező elv fűzze egybe az írásokat. Fekete Vince válogatása nem váltotta be a hozzá fűzött „szép reményeimet”. Felemás érzésekkel telve tettem le végül a kötetet.
Versekkel nyit, versekkel, melyekben – bárhogy forgatom – nem igazán lelem a költészetet. Majd prózák következnek, s kezdek megijedni, hogy talán az aktuálpolitika, a bősz honszeretet lesz az a tematika, amelyre a válogatás (gyöngy?)szemei felfűződnek. (Utóbb megnyugszom: nincs itt semmiféle tematika, egyetlen kritérium fogalmazódik meg, hogy a művek/műrészletek olyan határon túli szerző tollából származzanak, akit a magyar kulturális tárca valamelyik ösztöndíja segítette munkájában 2010 és 2012 között. Ráadásul az alcím is pontatlan: nem stimmel a „magyar” meghatározás, hiszen szlovák, román etc. szerzők is akadnak szép számmal. Ami nem baj, sőt! Több közülük kiemelkedik egyedi színeivel a kissé szürkére sikeredett masszából.)
Hanem mindjárt a negyedik szöveg, György Attila A lukumó című „etruszk töredéke” hatására felcsillan a remény. A csíkszeredai író gyöngyszeme azonnal felüdít. Költői, filozofikus és mindenekelőtt pazar próza! Arra gondolok, ha másért nem, hát ezért máris megérte, hogy a kezembe került a könyv: felfedeztem általa legalább egy írót, akinek munkáit beszerezhetem, s aki könnyen új kedvencemmé válhat. (Később lesz még néhány ilyen.)
Aztán haladok tovább, és előbb afelett morgolódok, hogy miért – miért??! – kellett a legtöbb prózaíró esetében regényrészletet választani: érzem én, hogy ez izgalmas szöveg lehet, elég nagy a tapasztalatom, hamar kiszimatolom a minőséget, de legtöbbször mégis túl rövid a részlet, képtelenség elmerülni benne – a másik fontos megállapításom olvasás közben, hogy célszerűbb lett volna talán kevesebb szerzőtől több szöveget hozni, hiszen a teljesség igénye amúgy is szinte elképzelhetetlen, másrészt mért ne következhetne utána Térhatárok 2, 3...? Regényrészlet helyett meg inkább novellákat válogattam volna, feltételezem, hogy ugyanezen írók legtöbbje abban a műfajban is alkot.
További „morgolódásaim” – ezúttal hadd idézzem szó szerint, amit olvasás közben a cetlire vetettem: Politika, politika... egy csipet művészet... politika, propaganda... sok a semmitmondó részlet... és sehogyan sincs, ami összefűzze az írásokat, ez még egy folyóiratszámhoz is kevés lenne, nem hogy antológiához; itt-ott egy-egy semmitmondó tanulmány, isten tudja, miről: ezt az egészet csak úgy összehajigálták?! Nem látok szervező elvet. Idézőjel bezárva.
...és igen, a tanulmányok. Temérdek akadémikus „szárnyalás”, ráadásul ezek már „szerencsére” jócskán terjedelmesek is zömében, a legfőbb hibájuk pedig, hogy nem keltik fel az érdeklődésemet az elemzett, számomra ismeretlen, szerző/mű iránt (mint ahogy pl. Fekete J. József kritikái minden alkalommal felkeltik), leginkább csak elaltatnak... Ha mindenképpen helyet kellett nekik biztosítani, akkor külön fejezetben helyeztem volna el őket, mert így még inkább „zötyögőssé” tették az amúgy sem túlságosan „gördülő” szövegmasszát.
Aztán a kötet közepe táján – persze itt is csak részleteiben – elkezd határozottan lekötni, elkápráztatni a kötet! Véletlenül alakult így, vagy sem – eddigre ez már nem is érdekel –, de egyre csak sorakoznak a gyöngyszemek. A teljesség igénye nélkül néhányat kiemelnék: Ion Muresan versei Balázs Boróka pazar fordításában, Veres István Dandaranda c. regényének részlete (nos igen: ha ügyesen választjuk ki azt a részletet, ugye-ugye...), Molnár Vilmos „tanmeséi” és elsősorban Potozky László fiatal csíkszeredai író Csendélet a bányatónál c. elbeszélése! Borzongatóan szép, mélabús rege, lenyűgöző... Ráadásul itt még egy tanulmány is akadt, ami lekötött, mindenképp alaposnak és figyelemreméltónak tartom: Hidi Tünde: Kiteljesedő életművek és új utak. Magyar irodalom Kárpátalján az ezredforduló után. (Pedig amivel ottjártamkor találkoztam, az inkább volt politikai pamflet (még tán a „versek” is!), mint irodalom... De épp ezért különösen hálás vagyok Hidinek, hogy felhívta a figyelmemet néhány hiteles alkotóra a régióban.)
Aztán a sort persze lehetne még folytatni. Ne feledkezzünk meg a vajdasági szerzőkről sem, ott vannak szép számmal, akiket mindig örömmel olvasok: Csík, Bencsik, Danyi etc. Őket persze nem kellett felfedeznem, rendszeres olvasójuk vagyok, mindazonáltal boldogan faltam itt is soraikat. (Egy furcsaság ezzel kapcsolatban: Sirbik Attila is ott van a kötet végén a szerzői névsorban, viszont az antológiában egy árva sor sem lelhető fel tőle... Ejnye-ejnye, szerkesztő úr.)
Összegzésként annyit tudnék mondani, hogy a Térhatárok amolyan ad hoc kötet, mindenféle szerkesztői intuíció – és persze koncepció – nélkül, mindazonáltal részleteiben képes gyönyörködtetni, elgondolkodtatni, informálni és szórakoztatni. Vannak tehát remek pillanatai, nem volt elpazarolt idő az elolvasása – legközelebb pedig már tudni fogom, mit érdemes újraolvasni, és mi az, amit inkább átlapozok majd.
