„...mintha időről időre mindig ugyanazt a vastag könyvet olvasnánk. Egy olyas könyvet, amelyben alig van történetleírás, és amennyi van is, azok is csak hasonló események variációi. Amelynek nincs is igazán eleje, se vége, amit tulajdonképpen nem is lehet, meg talán nem is kell végigolvasni, csak belelapozni akárhol, olvasni belőle néhány szó szerint ismert, századszorra is gyönyörűséges oldalt, belekábulva a megjelenített hangulatokba, színekbe, illatokba.”
(Majdnem halálok – 1967)
A fenti sorokat Marosi Gyula imádott Folyójáról jegyzi le, ugyanakkor nem tudnék jellemzőbb leírást találni, ami magát a novelláskötetet jobban meghatározhatná.
Tizennégy önéletrajzi novella és elbeszélés, mely lezseren összefolyik, egymásba ér, leágazásokkal, kiöntésekkel, kanyarokkal – hogy aztán ugyanabba a torkolatba, széles deltába ömöljön: ahol az írói emlékezetben megteremtődik a Mű. Nosztalgikus, ám cseppet sem érzelgős futamok szelik át Marosi opusát, a kora gyerekkortól a kamasz és ifjúi éveken át a nagyapaság idejéig, a főszereplő pedig a Duna, annak is a nagymarosi-visegrádi szakasza, a festői Dunakanyar, az itt felépült hétvégi ház és az azt körülölelő, mesébe illő Természet.
Az első elbeszélésnél még picit tartottam a túl sok tájleírástól – kevés szerző képes ebben a műfajban igazán lekötni –, bár már ott is értékeltem a nosztalgikus, meditatívba hajló sorokat, és azonnal tisztában voltam vele, hogy hiteles érzések realizálódnak. Aztán igen hamar rájöttem, hogy itt az írói zseni alkimista tégelyében bizony megszületik az Arany. Rendkívül olvasmányos, pazar költői próza ez, a tájleírás folyamán megszemélyesítődik hegy és folyó, erdő és kaszáló, szinte testi – lelki mindenképp! – szerelem bontakozik ki szerző és táj között, káprázatos. (Egy helyütt említi is hatásaként nagy kedvencemet, Arszenyev Derszu Uzaláját, ahol hasonló lírai leírásokkal találkozhatunk.) Máshol meg zenévé magasztosul a természet, a futamokból keringők és szonáták állnak össze, hallod, ahogy olvasod. (S bár teljesen más a stílusa, nem oly „szikár”, az egyetlen, amihez hasonlítani tudom, amit bennem felidéz, ami hasonló Örömet tud okozni tájleíró zsenijével, az a korai Hemingway-novellák világa.)
És közben persze reális történetek is szövődnek a szálak közé, kisebb-nagyobb – sokszor csak nézőpont kérdése, melyik melyik – drámák, Marosi ütközteti a Várost az azt körülölelő Természettel, és hogy aztán melyik kerül ki győztesen ebből az „ütközetből”? – azt a jövőre bízza. Mert bízik, bízik erősen.
...hogy a bizalom mögött a kétely is megjelenjen – hiszen kétely nélkül nincs művészet! A kötet lapjain megelevenedik a XX. századi történelem is – hogy a kék Égbe ne, amikor például az író első emléke Pest bombázásához kötődik (41-ben született). Sorjáznak szépen a pufajkások, majd a gulyáskommunisták, majd a jelenkor „vezetői” is sorra kerülnek, és a szerző nem mondja ki a végkövetkeztetést, melyik rendszer jobb vagy rosszabb. Inkább csak bemutat, ábrázol. Egyik sem túl jó. Inkább a jövőben bízik. A Természet megújuló erejében – és az ember magára ébredésében. Bár egyre több politikai téma kerül elő, mégsem zavaró, inkább társadalomkritikai elmélkedésre serkenti az olvasót. És főképp az okoz örömöt, hogy egy pillanatra sem válik demagóggá.
A kötet vége felé fokozatosan eltűnik látóterünkből a Duna – bár illatát végig érezzük, csobogása idehallik –, hogy az író párjával és az unokákkal visszahúzódjon a csodalakba, ahol a kislányok számtalan mesés helyzetben találják magukat az „öreg kapitány” óvó tekintetének hatósugarában (itt meg Balogh István könyvei idéződnek fel), és talán a Természettel is sikerül majd örök barátságot kötniük. Hiszen csak ők lehetnek a jövő: a gyerekek és a Természet.
Marosi fákról és rovarokról mesél, amikor a lentebbi sorokat papírra veti, közben nem is sejti, hogy tulajdonképpen rólam ír. Vagy mégis?...
„A tölgy nem siet, genetikai kódja két, háromszáz évre szabja életkorát, ki kell élvezni a gyerekkort. Nem hajlandó alkalmazkodni a felgyorsult élet ritmusához. Tojik a piacgazdaság kihívásaira. A termelékenységi mutatókra. A globalizáció fenyegetéseire. Az elektromos tömegkommunikáció hantáira. Tehát: mint emberben is az efféle – dögöljön?”
