Akik azon fanyalognak még mindig, hogy napjaink regényéből eltűnt a történet, azok most kellemesen csalódhatnak: itt van sztori. Előrebocsátom – jó sztori.
Pedig a kötet elején igencsak kapkodtam a fejemet, kevés ennyire kusza regényindítással találkoztam életemben – hacsak nem számítom a sajátjaimat, haha –, hat szálon indul a történet, amely szálak között abszolút semmi összefüggést nem talál az olvasó. Egy ideig. Egy francia festő elkezdi az új munkáját, miközben a modelljével cseveg, egy angol gentleman pénztároskisasszonyoknak csapja a szelet, egy brazíliai hajléktalan kifogja a vacsoráját, egy idős pesti úrra ráijesztenek a temetőben, egy vajdasági magyar lakodalmas muzsikus konfliktusba kerül a zenésztársaival… valamint a legfurább és az elején a legkidolgozottabb szál: egy hajó évek óta látszólag céltalanul sodródik az óceánon, rajta a legkülönösebb utasokkal és személyzettel: egy próféta, egy vámírnok, furcsa matrózok, akik közül az egyik mintha ott született volna a hajón, és még soha nem járt volna a szárazföldön… no meg maga Saint-Germain gróf, a híres, állítólag halhatatlan alkimista (ez a homéroszi pletykamester – vagy inkább a szerző az?). Legalábbis ennek vallja magát.
A regénynek kábé a negyedéig tényleg nem tudtam, vajon mit tudok én erről majd írni a recenziómban. Nem mondtam volna rá éppenséggel, hogy rossz, hiszen mindjárt nagyon szórakoztató és olvasmányos, viszont, ahogy mondják, ha a kutya megenné… Aztán egyszerre csak elkezdett róla megváltozni a véleményem. Határozottan megváltozni! A közepétől már egyenesen csodálni kezdtem. Mégpedig azt a bravúrt, ahogyan ezeket a „kusza” szálakat a szerző szépen lassan egymáshoz tereli és összeszövi. Végtelen fantáziáról tanúskodik ez a regény, magam máris várom a következőt – remélem, lesz! (Talán nem ártott volna az elejének a végén újra nekifutnia a szerzőnek – akinek egyébként ez az első regénye, s akit az olvasó elsősorban a Magyar Szó volt főszerkesztőjeként ismerhet –, mert azt így a végén sem érzem túl sikerültnek, úgy tetszik, mintha az író maga sem tudta volna, pontosan mit szeretne kezdeni ezzel a sok történeti szállal. Holott tudnia kellett, ez derül ki a későbbiekből. Esetleg nem kellett volna a fejezeteket ennyire szétdarabolnia. No de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ez egy kiváló regény!)
A nyelvezete egyébként egészen hétköznapi, már-már túl könnyed, „magazinos” – de hát sokkal inkább ez, mint az ellenkezője, a „csinált hermetika”. (Ami viszont kicsit zavaró, az az elég gyakori nyelvhelyességi baki, néhol tárgyi pontatlanság – ami például a szöveg és a lábjegyzet összevetésében tetten érhető –, mindez természetesen lektori és szerkesztői mulasztás.) Különlegesnek mondható a humora is. Jó ideig ízlelgettem, egyértelmű, hogy nagyon egyedi, ám sokáig nem tudtam, tetszik-e. Végül úgy döntöttem, igen. Nagyon is.
No de közelebbről minek is tekinthetjük ezt a műfajt – ha mindenáron be szeretnénk sorolni valahová? Hanem: részint miért akarnánk? Részint azért is jó, mert egyértelműen nem besorolható, hangsúlyozottan egyedi vonásokat mutat. Ennek ellenére természetesen eszembe jutottak más szerzők olvasás közben. Fekete J. J.-íz, mondtam először. Eco!, kiáltottam fel nemsoká. Intellektuális… micsoda?? Krimi? Vannak bűnözők, van bűntény – és a fejezetvégek is krimisen vannak vágva, mintegy a „letehetetlenséget” elősegítve. Történelmi pletyka? Bulvárkrimi? A hősök, különösen a hajón utazók Saint-Germainnel az élen megannyi történelmi, filozófiai, vallási eszmefuttatásba bonyolódnak, lezseren értekeznek jeles történelmi alakokról és eseményekről, közben érdekes módon ez már a második vajdasági regény rövid időn belül, ahol felbukkan Hermész Triszmegisztosz és a Smaragdtábla – és többek között ezért is asszociáltam Ecóra, különösen A rózsa nevére, mert itt sem tudtam egyértelműen eldönteni, puszta műveltségfitogtatás-e ez az intellektuális zuhany (könnyed hermetika?, lehetséges, hogy van ilyen?), vagy azért a cselekményt is előre viszi, ezáltal építve a regényt. De az olvasó végül természetesen „megbocsát”, hiszen a történet sokszor szinte körömrágásig izgalmas epizódjai mellett éppen ezek a részek a legérdekfeszítőbbek.
S ím, ki is futottunk a rendelkezésre álló karakterszámból, miközben szinte egy szót sem írtunk magáról a történetről – a sztoriról –, pedig azért elsősorban ez teszi ezt a könyvet egészen kiválóvá. A három – vagy négy? – rejtélyes festmény története, mely több bűnözőt, illetve a bűn világa által pillanatnyilag elcsábított átlagembert (?) is erősen megmozgat. A világ számos helyén, Angliától Brazíliáig, Budapesttől a Földközi-tengerig… mintha egy James Bond-filmbe csöppentünk volna. Remélem, már ennyivel is sikerült felcsigáznom az olvasó kíváncsiságát. Csak tartson ki a kötet negyedéig, utána már nem fogja tudni letenni, megígérem!
