„A test szavát meg kell hallani. Ha az agyunkat sikerül kikapcsolni, akkor meghalljuk. A test tudja. De nem úgy tudja, mint az agyunk, mert az agyunkat ezernyi fölösleges beidegződés kódolta. A test képes is mindarra, amit tud. Persze, az agy is. De az sem véletlen, hogy kapacitásának csupán azt a hányadát használjuk ki, amelyikre kódolva van. Az agyunk szűz területei inkább részei a testünknek, mint ahol a kódolt információkat és beidegződéseket tároljuk. A kihasználatlan agyterületek szűz részek. Mintha szándékosan tiltanák előlünk őket, hogy még manipulálhatóbbak legyünk. Azt mondják, nem szabad a test szavát követni, mert az ösztönvilág alantas, az ember azért ember, hogy uralkodjon az ösztönein. És ugyan miért kellene uralkodnia az ösztönein? A társadalmi konvenciók miatt. Szabadsághiány. Igen. Ez az. Szabadsághiány.
Mire képes a test? Senki sem tudhatja.”
A fenti regényrészlet – mely nyilván a címet ihlette, avagy fordítva – számos figyelemreméltó gondolatot tartalmaz – és néhányat, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. (Mea culpa?) Nyilván ki kell kapcsolni hozzá az agyamat. (Amit persze olvasás közben én gyakran meg is teszek, bár inkább a líránál, mint az epikánál.) De maradjunk most a rációnál. A kötet címe találó – lenne, ha csupán néhány részletet, fejezetet tekintenénk. De az egészre nem igazán illik rá. Mindez a mű fragmentáltságából adódik, szerény véleményem szerint nem igazán áll össze regénnyé a szövegfolyam. A szerző elsősorban műfordításairól ismert, novellákat is írt már, de ez az első (nagy)regénye.
Hogy élveztem-e? Adott-e számomra valamit? Igen. Részleteiben.
Az első megjegyzésem Kemény Istvánnak, a fülszöveg írójának szól: Attól még, hogy az egyik szereplő uruguayi születésű, néhány oldal Dél-Amerikában (és jóval több Madridban) játszódik, attól a könyv stílusa még nem mágikus realizmus, világa nem rokon a latin-amerikai regények világával! Sokkal inkább a markáns závadai íz jelenik itt meg. Sajnos, nagyon sokkal... Formájában, hangvételében. Ahogyan Závadánál a magyarországi szlovákok története jelenik meg történelmi keretként, Patak Mártánál a délvidéki magyarok sorsa (elsősorban a második világháború idején) adja a történelmi – itt inkább – betétet. Ahogyan az időben oda-vissza ugrálunk, ahogyan az egyes szereplők megszólalnak, időnként át is veszik a narrátor szerepét, egyáltalán a szerzői hang olyan, hogy ha ideadtak volna a regényből egy részletet, találjam ki, ki írta – 90%-ban Závada Pálra tippeltem volna. Amikor nagyon élveztem a könyvet, akkor A fényképész utókora és a Milota jutott eszembe, amikor meg untam (előfordult ilyen is) – akkor a többi Závada-regény. Mégis óvakodnék leírni az epigon szót. Vegyük inkább úgy, hogy Patak Márta nem találta még meg az igazi (regény)írói hangját – ehelyett pedig végül is figyelemre méltó követendő példát talált.
Mindazonáltal örülnék egy újabb – persze már kiforrottabb – Patak-regénynek. Mert például fontos dolgokat közöl a megbocsátásról, miközben párhuzamosan mesél a ’42-es újvidéki magyar vérengzésről és a ’44–45-ös partizán bosszúról. (Közben fel is tettem a kérdést, hogy nocsak, valaki végre autentikusan szól erről a témáról, aki ráadásul nem is vajdasági? Noha talán éppen erre a távolságra volt szükség.) Figyelemre méltó! Aztán vannak még egészen „bizsergető” részek festő- vagy gyermekszínész-sorsról... Sok oldalon át valóban nagyon élveztem a könyvet. Máshol meg halálosan untam (de ez lehet éppen ízlés kérdése is), és kénytelen voltam történelmi érdekességeket mazsolázni, hogy ne ásítsak folyton. Arra is vigyáznia kellene, hogy amikor moralizál, ne váljék közhelyessé. Vagy demagóggá – pl. A Trombitás Janó által narrált betéttörténetekben.
Összegezve: Bár ambivalensek az érzéseim a művel kapcsolatban, mégis kíváncsivá tett. És ez nem utolsó szempont – meg nem is túl gyakori a kortárs regényirodalomban.
Végezetül szeretném kiemelni a kötet külalakját, mondjuk ki: szépségét. A megfelelő szó talán az rá, hogy impozáns. Elegáns fehér védőborító Arianna Vairo remek festményrészletével, szürkéskék borító, piros belső borító és könyvjelző, masszív kötés... mindez Csernik Előd és Sirbik Attila munkáját dicséri. Ezt a kötetet bizony büszkén teheti a Forum Könyvkiadó a kirakatba!
