„Sem olvasója, sem írója nem vagyok a tanító célzatú prózának, és John Ray bizonykodása ellenére a Lolitából nem következik tanulság. Számomra egy regény csak annyiban létezik, amennyiben – hogy nevén nevezzem – esztétikai gyönyörűséget nyújt számomra, vagyis olyan létérzetet, mely valahogy, valahol kapcsolatban áll más létállapotokkal, melyekben a művészet (kíváncsiság, gyöngédség, kedvesség, mámor) a norma. Nem sok ilyen könyv létezik. Az összes többi vagy aktuális jellegű szemét, vagy pedig olyasmi, amit egyesek az »eszmék irodalmának« neveznek, s ami igen gyakran szintén aktuális jellegű szemét – hatalmas gipszdarabok formájában öröklődik ránk, melyeket óvatosan mentenek át korról korra, míg csak meg nem érkezik valaki egy kalapáccsal, és neki nem esik Balzacnak, Gorkijnak, Mann-nak.”
(Vladimir Nabokov)
...és végre rám talált ez a könyv is, régóta vártam, most itt van, éppen a legjobbkor (mint általában minden könyv, amire „várok”). Arra gondolok, hogy amikor ajánlót kell írnom egy kötetről, olvasása közben ne kelljen jegyzetelgetnem (általában egy egész oldalt teleírok apró betűkkel), hanem csak falom az oldalakat, a végén becsukom a könyvet, és felsóhajtok: igen, így. Aztán ha például valamelyik „szintén zenész”, azaz könyvmoly barátomnak akarom ajánlani, akkor csak ennyit mondok: haláli jó, nem mesélek róla, olvasd el, nem fogod megbánni. (Aki ismer, bízik a véleményemben, még ha a szerző ismeretlen is számára.)
...és bocsánat, hogy nem a St. Euphemiából idéztem az elején, hanem a Lolita szerzői előszavából – de természetesen ennek is megvan az oka (azon kívül, hogy esetleg valakinek felkeltem a kíváncsiságát Nabokov iránt is).
Pedig akár Sirbik regénye is aktuális jellegűnek lehetne mondható – persze 15-20 év távlatából, ami megfelelő rálátást biztosít az adott témára –, ha módszerében nem emlékeztetne például Hemingway háborús műveire. Aki úgy tudott írni az első világégésről vagy a spanyol polgárháborúról, hogy ezáltal minden háborúról írjon. Ami örökkön aktuális, az nem aktuális – hanem igaz. (Nabokov nincs egyedül, például magam is unom az aktuális dolgokat – ezért nem olvasok újságot. [Mannt persze igen, de nyilván Vladimirünk sem a József és testvéreire gondolt, amikor a fentieket papírra vetette...])
A sztoriról ezúttal a cikk olvasójának sem írnék sokat (reményeim szerint ő is könyvrajongó jó barátom). Filmszerűen pereg ez a történet – nem hiába született belőle még a megjelenése előtt egy rövidebb, klip jellegű alkotás, de én nagyjátékfilmre is ajánlanám –, lendületes, lebilincselő, kiváló stílusú és humorú. Olykor szinte szó szerint halálra kacagtam rajta magamat, nyálat szippantva a légcsövembe, majd percekig fuldokolva – szép halál lenne, nekem az az olvasás, ami Moliére-nek a színpad. Máshol meg a ború könnyeire fakaszt. És akárhogy lestem, manipulálni próbál-e érzelmileg a szerző, nem tudtam rajtakapni. Szóval vagy nem manipulál, vagy nagyon ügyesen teszi – ami szinte már egyre megy.
Mégis, miről szól? Egy kisgyermek az iskolapadban, a nagyanyja rovinji házában, taknyosan a templomban ministrálva, kamaszodva a nudistastrandon, Szabadka, Pécs utcáin, jointot tekerve, minden szeszt leeresztve a torkán, örök konfliktusban a szüleivel – nem feltétlenül ebben a sorrendben. A legmarkánsabban elődomborodó téma a ’90-es évek háborús, inflációs Jugoszláviája. Egy ország széthullása, egy generáció „elveszett nemzedékké” való válása. (Hoppá, még egy Hemingway-párhuzam! Hehe.) Elementáris erővel hatnak e sorok.
Az elején „csak” szórakoztatott ez a – külsőségeiben is csodálatosan kivitelezett – regény, de azután teljesen magába szippantott: nem az „eszmék irodalma”, nem akar a szádba rágni nagy és örök morális igazságokat, nem takargat semmit (hiszen a szerző is, mint regénybeli édesapja, igazi vajdasági nudista), nem is tesz hozzá, nem tanító célzatú – mégis tanít: megtanít arra, hogyan kell egy történetet jól és hatásosan elmesélni. Még a hossza is remekül el lett találva: bár nagyon élveztem, 180 oldal után mégsem mondtam, hogy mért van máris vége?! Amikor érzed, hogy sem elvenni ebből, sem hozzátenni nem lenne jó. Aztán végül is előre lehet lapozni, és nekifutni újra.
Én sem húzom tovább, ez most – ahogy a csángók mondják – ekkora.
