„Én cseléd voltam, tehát ellenség. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet állítólag képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem.”
Diavolina, a regény narrátora, a kvázi emlékirat-/életrajzíró cselédként kezdte Gorkijéknál, később ápolónak, majd orvosnak tanult, de annak élete végéig ott volt a világhírű orosz író mellett, elkísérte őt nem minden rögtől mentes életútján. A történet többnyire lineárisan halad a 20. század elejétől a második világháborút megelőző évekig, betekintést nyerhetünk a cári világba, az illegalitásban működő kommunisták mindennapjaiba, érintve azok első, 1905-ös forradalmi kísérletét, a ’17-es hatalomra jutást, Lenin világhatalmi álmait végigkísérhetjük, ahogyan azután Sztálin politikai és közéleti ámokfutását is. Gorkijt Lenin ’21-ben elmarja maga mellől, kiűzi az Unióból – tudjuk, hogy az író szinte egyedülálló módon merészelte kritizálni őt, javító szándékkal természetesen –, mire az a fasizmus hajnalában fürdőző Olaszországban telepszik le: hogy aztán hét évre rá Sztálin visszacsalogassa az akkor már halálosan beteg írót.
Közben javában folynak a koncepciós perek, Gorkij öt embert megment, tízezret bebörtönöznek/deportálnak, százötvenet kivégeznek – „Lenin idején is ez volt az arány”, nyugtatja ő magát. Segít, ahol csak tud, olyan művészeken, tudósokon és államférfiakon is, akiket a magánéletben gyűlöl. De hát az írót is csekisták hada veszi körül, ha más is a színjáték, valójában házi őrizetben van egy vidéki dácsán; csodát ő sem tehet.
Értelmiség – azaz szellem – nélkül nem létezhet az állam. Ez Gorkij alapgondolata, és javarészt ennyi a kötet szerzőjének alapgondolata is, amivel aktualizálni tudja ezt a regényt. Bőven láthatunk rá példát, nem kell messzire menni: a politikai „elit” – valójában önmagát az élre „ügyeskedő” néhány személy – összes „gondolata” egy idő után mindössze annyi, hogy minden hatalmat magának akar, és minden dicsőséget, és nem utolsósorban minden pénzt is. Ellehetetleníti hát az értelmiség azon részét, amely nem hódol be neki totálisan, elüldözi, éhen halasztja, elnémítja. Aztán ahol az értelmiségi pozíció egyetlen kritériuma a politikai „korrektség” – ott a tehetség, a szellem meghal. Egyszerűen megfullad.
Erről a témáról lehet még bőven beszélni, tekintsük most inkább magát az irodalmi alkotást. Spiró műve regényként aposztrofálja magát, ezt jó előre leszögezni. Nem véletlenül került a hátsó borítójára a fentebb általam is idézett részlet: vonzóvá teheti a könyvet, mert valóban egy remekbe szabott kis bekezdés. Nos, kérem: ez az egyetlen ilyen a könyvben. Vegyünk most egy másik, tetszőleges részletet, felütöm a könyvet, s idézek: „Majakovszkij a világháborús években levakarhatatlanul törleszkedett Gorkijhoz, és bejelentés nélkül nyomult a lakásába, amikor csak rájött a bolondóra, ebben a berlini kávéházban viszont felpattant a székéről, amint Alekszejt meglátta, azt ordította, hogy ő egy ilyen rohadékkal nem szív egy levegőt, és kirohant. Zinaida Gippiusz ugyanúgy visongott ellene, mint húsz évvel korábban A Nap fiai bemutatóján, amikor Merezskovszkijjal, a férjével és a közönség felével együtt kifütyülte.” És így tovább, és így tovább, ebben a hangnemben, tempóban folyik az egész szöveg minden irányban. És hiába érdekel rendkívüli módon az az időszak, hiába sorakoznak fel szereplőkként Gorkij mellé Babel, Bulgakov, Platonov, Lenin, Sztálin, Trockij, Sosztakovics, Sztanyiszlavszkij és még számos más ismert és (részemről) kevésbé ismert személy – regényként számomra ez a szöveg nem funkcionál sajnos. Értem én az írói bravúrt: Spiró visszafogta egyébként igen színesen szántó ceruzáját, aztán megpróbálta egy kissé szürke, kissé egyszerű, cselédből lett orvos/szerető stílusában összehozni ezt az álemlékiratot. Sikerült is neki, és csak egyetlen kérdésem van: mire volt ez jó? Szívesen olvasnám az „eredeti” Diavolina emlékiratait, és nagyon boldogan barátkoznék egy Spiró által írt Gorkij-életrajzzal is. De így? Regénynek ez száraz, sovány, életrajznak meg – nem hiszem el.
A végén mégis sóhajt egy aprót, de jólesőt az olvasó, mármint ha hozzám hasonlóan kedveli a szerzőt. Hogy miért? Magam sem tudom. Valószínűleg nincs túl sok verejték ebben a munkában, Spiró a temérdek néven és adaton kívül csak egyetlen dolgot rakott bele, azt, amit az Istentől kapott: a tehetségét. Még ha kicsit elrejtve is.
